Erlend Loe: Elfújta a nő
(Az alábbi poszttal még novemberben neveztem az Olvass bele recenzióíró pályázatára is, de szerettem volna, ha itt is megvan. Ezzel az írással a hatodik helyet szereztem meg - ezúton is köszönöm a szavazataitokat. A poszt szerkesztett és jóval olvasóbarátabb verziója itt olvasható, de ide az eredetit teszem fel.)
Erlend Loe nagy rajongója vagyok, ennek ellenére némi aggodalommal kezdtem olvasni az Elfújta a nőt. Ez volt ugyanis a szerző első regénye, s tartottam tőle, hogy a könyv afféle ifjúkori zsenge, amely nem ér fel a későbbi művek színvonalához és humorához. Őszinte örömömre az aggodalmam alaptalannak bizonyult, mert hamar bebizonyosodott, hogy Erlend Loe már 1993-ban is birtokában volt mindannak az álnaivitásnak, öniróniának, humornak, kedvességnek és kritikus szellemnek, amely tulajdonságok miatt korábban megszerettem a könyveit.
Bár a főszereplő személye, a látásmód, a stílus és a történet egyszerűsége a szerző későbbi regényeivel (legfőképpen a Naiv.Szuper. cíművel) rokonítja az Elfújta a nőt, a téma egészen más: ez a regény ugyanis egy szerelem (vagy mondjuk inkább: egy kapcsolat) története. A huszonéves, névtelen, jelentéktelen munkát végző, a szabadidejét többnyire úszással és olvasással töltő főhős (és egyúttal narrátor) életébe egyszer csak betoppan Marianne, s mire a fiú észbe kap, a lány már be is költözött hozzá, s átvette az irányítást az élete felett.
Marianne az a fajta karakter, aki feltehetően sem a nőknek, sem a férfiaknak nem szimpatikus: mindent jobban tud, minden vitában neki kell győznie és minden hirtelen ötletét azonnal meg kell valósítania, ám a mindentudása és végtelen önbizalma ellenére azért elvárja a férfipartnerétől a folyamatos dicséretet, az állandó szemkontaktust és nőiségének állandó megerősítését. A narrátorra Marianne mellett többnyire a meghátráló, legfeljebb magában morgolódó barát szerepe jut, s ezzel már készen is áll minden egy kevéssé sikeres, rengeteg frusztrációt generáló kapcsolathoz – s ahhoz, hogy a pár történetének leírása közben Loe szabadon kiélhesse szelíden odamondogató kedvét, és elmerenghessen a jóléti társadalomban élő, huszonéves, nagyvárosi embereket foglalkoztató kérdéseken.
A sokszor igen bájos humor és az irónia mellett épp az őszinte kérdésfeltevés az, amit a legjobban szeretek a szerzőben. Biztos, hogy millió lényegesebb probléma van a világon, s biztos, hogy a társadalmat rengeteg egyéb métely rágja, mégis könnyedén el tudom képzelni, hogy az egyszeri, viszonylagos nyugalomban és biztonságban élő, barátokkal és családdal rendelkező embert mindezeknél jobban foglalkoztatja az, hogy miként rázhatná le végre az egész délutánra rátelepedő, kevéssé szívesen látott ismerősét. S azt épp ilyen valószerűnek tartom, hogy a mások társaságát gyakran csak kényszerűségből elviselő fiatal az ókori filozófusok műveinek tanulmányozása helyett inkább afféle kérdéseket boncolgat, hogy vajon muszáj-e az embernek a saját kedve ellenére udvariasnak lennie mindenkivel, vagy hogy kötelező-e az igazat mondani egy képeslapon, amelyet ez ember külföldről küld az otthon maradottaknak.
Loe nem habozik többek között a fentebb vázolt banális kérdésekkel és problémákkal terhelni hőseit, ugyanakkor igen okos és roppant szeretetre méltó módon tartózkodik a túlságosan kegyetlen társadalomkritikától, amely az efféle kérdésekből következhetne. Alighanem tisztában van azzal, hogy nem szükséges hosszú oldalakat írni például arról, hogy az emberek tragikus módon elidegenednek egymástól, s már semmire nem becsülik a családi és baráti kapcsolatokat, ha mindezt egy rövid és vicces bekezdésben is lehet érzékeltetni, fölösleges szájbarágás és erőltetett felnőttpózok nélkül.
Ez volt a negyedik regény, amit olvastam a szerzőtől, de most először jutott eszembe, hogy Erlend Loe írás- és látásmódja némileg Kurt Vonnegutéra emlékeztet. Mindketten látják a rosszat a társadalomban, mindketten hajlamosak minimális cselekménnyel rendelkező, a gondolatokra és az ismétlődésekre építő történeteket írni, s mindketten felvonultatják a humor számos válfaját, az (ön)iróniától kezdve a szarkazmusig. S ami számomra a legfontosabb: mindkettőjük könyveiből sugárzik a humanizmus és a megértés.
Kurt Vonnegut volt tizenéves korom hőse, a nagy emberbarát, akire fölnéztem. Könnyen lehet, hogy most, huszonévesen Erlend Loe fogja betölteni nálam ezt a szerepet: mindennapi, nagyon emberi témákról ír olyan egyedi, kedves, s a kritikus szándék ellenére sosem bántó és önmagát nem végtelenül komolyan vevő stílusban, hogy nem tudom nem szeretni őt.
