Roland Barthes: A szöveg öröme
Roland Barthes olyan szerző, akinek egynéhány gondolata állandóan felbukkant egyetemista koromban a legváltozatosabb kontextusokban, így hát tudtam róla és az irodalomelméleti jelentőségéről egyet s mást, és szimpatikusak voltak az elméletei, anélkül hogy valaha is olvastam volna tőle bármit. Mostanában viszont kedvem támadt utánajárni kicsit az efféle szerzőknek, akikről mindenki tud valamit, viszont gyanítom, hogy magyar szakosokon kívül szinte senki nem olvas, és ez a kötet pont jó kiindulópontnak tűnt.
A könyv Barthes öt írását tartalmazza, ezek a következők: Az írás nulla foka, A szerző halála, Az olvasásról, A műtől a szöveg felé és A szöveg öröme. Mivel engem ezek közül elsősorban a Szerző halála és a Szöveg öröme érdekelt, teljesen önkényesen úgy döntöttem, hogy ebben a posztban csak ezzel a két írással foglalkozom részletesebben, bár még így is nagyon leegyszerűsítve és lerövidítve (de remélhetőleg nem elferdítve) Barthes gondolatmeneteit.
A Szerző halála az a Barthes-szöveg, amelyet talán a legtöbbet hallottam eddig emlegetni, s amelyben megtalálható az olvasóközpontú kritika egyik alapgondolata: ha egy szöveget megírtak, onnantól fogva a befogadóra hárul az a feladat, hogy az olvasás és az értelmezés során újra- vagy megalkossa annak jelentését.
Barthes szerint téves az a gyakorlat, hogy a Szerző uralja az irodalomtörténetet, s nem helyes, hogy a kritika legfőbb tevékenysége az, hogy a művekben folyton a Szerző szándékának megnyilvánulásait keresi. A kritika azzal, hogy mindig a Szerzőt kutatja a mű mögött, mintegy lezárja az írást, végpontot ad neki, s egyben meg is magyarázza – pontosabban úgy tesz, mintha a Szerző szándékának ismerete megmagyarázná a szöveg „jelentését”. Holott abban a pillanatban, hogy a Szerző írni kezd, meg is szűnik létezni: a szövegben nem a Szerző beszél, hanem a nyelv. Ráadásul egy szövegnek sosincs egyetlen végső jelentése, s fölösleges is ezt kutatni: a szöveg végtelen szövet, amely mindig más szövegek szavaiból, öntudatlanul kölcsönvett idézetekből és motívumokból épül fel, s amelyben rengeteg különböző értelem és jelentés létezik egymás mellett vagy egymás után.
Barthes a Szerző helyett az olvasót teszi az előtérbe: szerinte a szövegben hordozott sokféle jelentés nem az íróban, hanem az olvasóban találkozik: az olvasó az, aki önmagában egyesíti és értelmezi mindazt, ami a szövegben található.
A Szerző halála igen érdekes és tanulságos írás, de nem teljesen értek vele egyet. Bár nagyon szimpatikus nekem az olvasóközpontú kritika, azért nem temetném el teljesen a szerzőt sem. Ahhoz, hogy az olvasónak legyen mit értelmeznie, valakinek (nyilván a szerzőnek) mégiscsak bele kell tennie valamiféle jelentést a szövegbe – az már más kérdés, hogy a szöveg tele lehet nem szándékolt jelentésekkel, vagy az olvasó is érthet a szövegből olyat, ami nem szándékosan került bele. S igaz, hogy minden szöveg idézetekből és más szövegek tudatosan vagy öntudatlanul kiválasztott elemeiből épül fel, valaki azért mégiscsak felépíti azt – hiába, hogy a szöveg nyelvből áll, és a nyelv beszél benne, azért mégsem mondanám, hogy a szöveg képes megalkotni önmagát és nélkülözni a szerzőt.
Míg a Szerző halála egy meglehetősen összefogott, mindössze hatoldalas esszé, a Szöveg öröme jóval hosszabb, ugyanakkor sokkal csapongóbb is. Olvasás közben gyakran olyan érzésem volt, mintha Barthes menet közben alakította volna ki az elméletét az örömöt és a gyönyört okozó szöveg közti különbségekről, és úgy egyáltalán mindarról az érzéki örömről, amit egy szöveg az olvasónak nyújthat – tehát az esszé nem túl összeszedett, inkább lazán egymásra épülő, sokszor aforizmaszerű, rövid bekezdések sorozata. Mivel ez az írás elég hosszú, nem kísérlem meg összefoglalni, inkább csak néhány, számomra lényeges gondolatot emelek ki.
Barthes azt mondja többek között, hogy ha egy szöveget a benne rejlő öröm alapján ítélünk meg, akkor ott nincs helye afféle értékeléseknek, hogy az adott szöveg jó-e vagy rossz. Az egyetlen ítélet, amit hozhatunk, az az, hogy a szöveg olvasása közben eltölt-e minket az érzés: „ez nekem való!” (Osiris, 1996, 81. o.)
Aztán mesél az olvasásban rejlő perverzióról is, s azt mondja, hogy minden olvasás közül a tragikus olvasás a legperverzebb:
[A]bban lelem örömömet, hogy meghallgatok egy mesét, melynek tudom a végét: tudom és nem tudom, úgy teszek, saját magam ellenében, mintha nem tudnám: tudom, hogy Ödipusz végül lelepleződik, tudom, hogy Dantont lefejezik, de mégis... A dramatikus történettel összehasonlítva, vagyis azzal, melynek nem tudható a végkimenetele, itt az öröm elenyészése és a gyönyör előretörése észlelhető. (Osiris, 1996, 104. o.)
Ezt talán még sosem gondoltam így végig, de mivel lelkes újraolvasó vagyok (vagyis gyakran olvasok olyan történeteket, amelyeknek tudom a végét), most én is beláttam, hogy tényleg van valami perverz az ismert végkimenetelű történetek olvasásában, ami egyáltalán nincs meg az olyan könyvekben, amelyeknek még nem tudom a végét.
Egyébként igen örömteli (vagy gyönyörteli) módon Barthes írása is afféle örömszövegnek bizonyult számomra – legalábbis nagyon ritkán esik meg velem, hogy fülig érő szájjal olvassak egy nem fikciós szöveget. Barthes olyan szenvedélyesen, sőt érzékien tud írni az olvasás és a szöveg által nyújtott élvezetekről, hogy ez után az esszé után tényleg semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy újabb gyönyörszövegeket olvashassak.
Mindezek ellenére néha elegem lett a szerző helyenként nehezen követhető és nem mindig teljesen logikusnak tetsző gondolatmeneteiből, viszont minden szedett-vedettsége ellenére Barthes elég eredeti gondolkodónak tűnik, akinek a gondolatait érdemes megfontolni, s akinek az írásait nagyon is lehet élvezni.
