Truman Capote: Hidegvérrel - In Cold Blood
Elég régóta az egyik kedvencem ez a könyv, és úgy két-három évente eszembe jut, hogy milyen remek regény ez a Hidegvérrel, jó lenne újraolvasni, és olyankor gyorsan újraolvasom. Ezt tettem most is, és most is az a véleményem, hogy ez egy nagyon jó könyv.
Mivel a Hidegvérrel valóban megtörtént eseményeket rögzítő tényregény, és a regényben leírt gyilkosságok elkövetőinek kiléte már a fülszövegből kiderül, ezért nem hiszem, hogy spoilernek minősül, ha írok pár szót a történetről. 1959. november 15-én ismeretlen tettesek meggyilkolták a Kansas állambeli Holcombban élő, mindenki által kedvelt és nagyra becsült Clutter család négy tagját. Az ügy óriási felháborodást és meglehetősen nagy médiavisszhangot keltett, s az állam legjobb nyomozói láttak hozzá az eset felderítéséhez. Hosszú hetek intenzív nyomozómunkája után a tettesek rendőrkézre kerültek, majd lezajlott a bírósági tárgyalásuk, és végül elnyerték a kansasi törvények alapján nekik járó büntetést.
Bár kétségtelen, hogy a könyvben ábrázolt események önmagukban is szörnyűek és tragikusak, a Hidegvérrel nem lenne túl érdekes mint irodalom, ha Capote nem töltötte volna meg a cselekményt és a szereplőket élettel. Bár Capote azt állította, hogy a könyvében leírt minden egyes szó igaz, és hogy minden eseményt pontosan rekonstruált, kiderült, hogy ez nem egészen így van: mint a valóságos eseményeken alapuló történetek esetében oly gyakran megesik, a Hidegvérrel igazságtartalma és pontossága kapcsán is felmerült jó néhány kétség és vád, amelyekről pl. itt és itt lehet olvasni. Ám ha nem nézünk utána mindennek, hanem megelégszünk a könyv olvasásával, akkor is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a Hidegvérrel sokkal inkább tekinthető művészien megszerkesztett irodalmi műnek, mint ellenőrizhető tények és események nagyjából logikus rendbe szervezett sorának.
Capote mindjárt az első részben, a leendő áldozatok utolsó napjának leírásánál továbbmegy az egyszerű tényközlésnél: olyan szépségesen, költőien és emberien (hogy azt ne mondjam: hatásvadász módon) ábrázolja a Clutter család tagjait, hogy lehetetlen nem megszeretni és megszánni őket egy pillanat alatt. Clutterék korántsem tökéletesek és vannak nehézségeik, de Capote leírása alapján úgy tűnik, hogy nagyon szép és becsületes életük van, és bár még meg sem történt a gyilkosság, az olvasó már sajnálja, hogy meg kellett halniuk.
Igen, a gyilkosság egyébként is szörnyű, de egészen más az újságban olvasni egy szenvtelen cikket arról, hogy megölték a gazdag földbirtokost és családját, és más elolvasni a gyilkosság részleteit azután, hogy már olvastunk hatvan oldalt az áldozatokról, és láttuk, hogy miféle életet élnek és milyen emberek is ők.
Egyébként Capote a gyilkosokkal is hasonlóképpen bánik: megmutatja az emberi oldalukat, a múltjukat, a személyiségüket, a nehézségeiket, és olyan érzékenyen ábrázolja őket, hogy az olvasóban szinte ugyanolyan együttérzés ébredhet irántuk, mint az áldozataik iránt.
S akkor még nem is beszéltem arról, ahogy Capote a történet helyszínét és a mellékszereplőket ábrázolja. Holcomb ugyan valóságos, és valóságosak a lakói is, ám a szerző mindezeket a valóságos alapanyagokat úgy rendezi el, hogy abból valami hamisítatlan amerikai fikció jön létre: a közép-nyugati kisváros fikciója, a városé, ahol mindenki ismer mindenkit, ahol mindenki vallásos, de nem bigott, ahol mindent áthat a bizalom és a becsületesség légköre, s ahol mintegy a tisztes munka szimbólumaként a határban folyton ott lengedeznek a learatásra váró aranyló búzakalászok. Ahogy Capote Holcombot ábrázolja, az messze nem tényszerű: ellenkezőleg, végtelenül költői és néha már majdnem giccses.
És mindezt természetesen egyáltalán nem kritikának szánom. Szerintem ugyanis pont ez a fajta személyesség és fikcionalitás teszi jó könyvvé ezt a regényt. Talán kegyetlen vagyok, de valószínűleg semmit nem nyújtana nekem ez a könyv, ha tényleg másból sem állna, mint 400 oldal tényből. A Hidegvérrel pont attól félelmetes, hogy ennyire költői és emberi, s hogy nemcsak a tényeket tartalmazza, hanem a tények interpretációját is.
S persze az sem mellékes, hogy a regény egy csomó, számomra roppant érdekes kérdést felvet: Hol végződik a valóság és hol kezdődik a fikció? Fikció lesz-e a valóságból pusztán azáltal, hogy (a tényekhez ragaszkodva) leírjuk azt? Lehet-e fikciót csinálni minden valóságos életből? S ha igen, akkor mi szükség a kitalált fikcióra? És végül is mi a különbség a fikció és a tényirodalom között? A Hidegvérrel persze nem adja meg a válaszokat, de gyanítom, hogy nem is azért íródott. Mindenesetre szuper könyv.
