Joyce Carol Oates: Luxusvilág - Expensive People
Olvastam már ezt a könyvet valamikor pár éve, de már nem nagyon emlékeztem belőle semmire, csak arra, hogy tetszett, úgyhogy gondoltam, újraolvasom. A Luxusvilág másodjára még jobban tetszett, mint előszörre. (Úgyhogy el is gondolkodtam azon, hogy miért nem olvasok sokkal több Joyce Carol Oates-könyvet, ha már egyszer ilyen jókat tud írni, mint ez, s ha már egyszer ő írta az egyik örökös kedvenc novellámat is, a „Where Are You Going, Where Have You Been?” címűt.)
A Luxusvilág hőse a tizenegy éves Richard Everett, aki elkövet egy gyilkosságot, amelyet aztán be is vall, csak éppen senki nem hiszi el neki, hogy tényleg gyilkolt. Richard ezért tizennyolc éves korában úgy dönt, hogy megírja az emlékiratait, amelyben mindent elmond arról, hogy hogyan és miért lett gyilkossá, majd utána véget vet az életének. A könyv azonban – ahogy azt Richard nem győzi hangsúlyozni – nem ám holmi regény, hanem magáról az életről szól, s ennek megfelelően bonyolult és zavaros.
Mauriac regénye a (valójában nem is olyan vidám) párizsi bohémvilágban játszódik. A mű négy főszereplője két házaspár, Hervé és Irène valamint Marcel és Tota, akiknek az élete a legkülönfélébb módokon fonódik egybe. Barátság, szerelem, vágy, szimpátia, ellenszenv, szánalom, irigység és önző érdek köti össze egymással a két pár tagjait.
Van bennem némi ellenérzés az olyan könyvekkel szemben, amelyeknek a történetét egy gyerek meséli el, vagy amelyekben egy gyerek szemén keresztül látjuk az eseményeket. Folyton attól félek, hogy a gyerekszereplők nem lesznek hitelesek, hogy úgy fognak viselkedni, mintha felnőttek lennének és hogy olyan magyarázatokat adnak majd a velük történt dolgokra, amilyenekre egy gyerek nem lenne képes. Ez különösen akkor tud zavaró lenni, ha a narrátor és a fokalizáló is gyerek, ám az író mégis elvárja tőlem, hogy fogadjam el, amint egy kilencéves komoly lételméleti és pszichológiai fejtegetésekbe bocsátkozik. 
