Niccolò Ammaniti: Én nem félek
Van bennem némi ellenérzés az olyan könyvekkel szemben, amelyeknek a történetét egy gyerek meséli el, vagy amelyekben egy gyerek szemén keresztül látjuk az eseményeket. Folyton attól félek, hogy a gyerekszereplők nem lesznek hitelesek, hogy úgy fognak viselkedni, mintha felnőttek lennének és hogy olyan magyarázatokat adnak majd a velük történt dolgokra, amilyenekre egy gyerek nem lenne képes. Ez különösen akkor tud zavaró lenni, ha a narrátor és a fokalizáló is gyerek, ám az író mégis elvárja tőlem, hogy fogadjam el, amint egy kilencéves komoly lételméleti és pszichológiai fejtegetésekbe bocsátkozik.
Ammaniti szerencsére nem ezt az utat követi: bár a fokalizáló egy kilencéves gyerek, a narrátor nem ő, hanem az ő kb. húsz évvel idősebb „változata”, aki felnőttként emlékszik vissza 1978 forró nyarára, s aki húsz év távlatából próbálja értelmezni az azon a nyáron történt eseményeket. Ami egyébként szinte lehetetlen, mert a dolgok hátteréről és a miértekről annyira kevés információ áll a rendelkezésére, hogy abból még felnőttként sem lehet értelmes narratívát alkotni. Most viszont ahelyett, hogy végképp belebonyolódnék valami roppant izgalmas narratológiai fejtegetésbe, inkább rátérek a könyvre. (A poszt további része spoilereket tartalmazhat.)
A történet hőse a világvégi, mindentől elzárt, mindössze néhány házból álló olasz falucskában élő Michele, aki a nyári szünidőt azzal tölti, mint nagyjából minden más gyerek: álló nap a többi gyerekkel bandázik, focizik és biciklizik. A gyerekcsapat aztán egy napon rábukkan egy elhagyatott házra, amelynek az udvarában Michele felfedez egy üreget. Az üreg nem üres: a mélyén egy rejtélyes lény lapul, akiről első pillantásra azt sem lehet megállapítani, hogy él-e vagy halott. Michele fantáziáját megragadja a lény (aki igazából egy fiú), és elhatározza, hogy később majd visszatér hozzá.
Michele tisztában van a felfedezése jelentőségével, a többi gyerek előtt viszont szeretné titokban tartani a dolgot, ezért nem szól nekik arról, hogy mit talált. Michele az apját akarja megtenni a bizalmasának, ám a kamionosként dolgozó férfinak sosincs ideje meghallgatni a fiát, ráadásul a fiú hamarosan rájön, hogy az apjának (és a falu többi felnőtt lakójának) is van valami köze az üregben fogva tartott gyerekhez, s ekkor Michele végképp egyedül marad a titkával.
Az Én nem félek letehetetlenül izgalmas regény. Persze az, hogy letehetetlen, még nem jelzi egy könyv minőségét (jó néhány letehetetlen-és-rémes regénnyel találkoztam már, a kedvenceim ezek közül Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka és Anna Gavalda Együtt lehetnénk c. könyvei), de Ammaniti könyve a letehetetlen-és-jó regények közé tartozik.
Amellett ugyanis, hogy a történet igen kalandos, rengeteg lefojtott érzelem, feszültség és dráma van benne, na meg számos, nem kilencéveseknek való kérdés (mint pl. hogy mi számít árulásnak, hogy ki nevezhető barátnak, és hogy mit érdemes feláldozni valamiért) és felfedezés (mint pl. az, hogy az ember szülei nem feltétlenül hoznak mindig jó döntéseket). Nem csoda, hogy Michele szinte semmit nem ért meg abból, ami történik vele, csak megsejti az összefüggéseket, miközben ösztönösen, (jó)indulatból cselekszik.
És ugyanígy van ezzel az olvasó is: kitalálhatjuk, hogy van valami kapcsolat az üregben lévő fiú és Michele családjának azon álma között, hogy hamarosan a csodás és gazdag Észak-Olaszországba költözhetnek, de arról nem tudunk meg semmit, hogy a család (vagyis Michele apja) miért folyamodott éppen egy bizonyos módszerhez ahhoz, hogy megvalósíthassa az álmát.
Az efféle, meg nem magyarázott összefüggések és a regényben ábrázolt, önmagába zárt világ pedig roppant nyomasztóan hat – és nem úgy tűnik, mintha olyan nagyon könnyű lenne a menekülés a faluból. Sem Michelének, sem az olvasónak.
