Joyce Carol Oates: Luxusvilág - Expensive People

Olvastam már ezt a könyvet valamikor pár éve, de már nem nagyon emlékeztem belőle semmire, csak arra, hogy tetszett, úgyhogy gondoltam, újraolvasom. A Luxusvilág másodjára még jobban tetszett, mint előszörre. (Úgyhogy el is gondolkodtam azon, hogy miért nem olvasok sokkal több Joyce Carol Oates-könyvet, ha már egyszer ilyen jókat tud írni, mint ez, s ha már egyszer ő írta az egyik örökös kedvenc novellámat is, a „Where Are You Going, Where Have You Been?” címűt.)
 
A Luxusvilág hőse a tizenegy éves Richard Everett, aki elkövet egy gyilkosságot, amelyet aztán be is vall, csak éppen senki nem hiszi el neki, hogy tényleg gyilkolt. Richard ezért tizennyolc éves korában úgy dönt, hogy megírja az emlékiratait, amelyben mindent elmond arról, hogy hogyan és miért lett gyilkossá, majd utána véget vet az életének. A könyv azonban – ahogy azt Richard nem győzi hangsúlyozni – nem ám holmi regény, hanem magáról az életről szól, s ennek megfelelően bonyolult és zavaros.
 
A térben és időben egyaránt ide-oda ugráló cselekményből lassan megismerjük Richard életét, családi körülményeit és környezetét. A fiú apja, Elwood menő üzletember, akit folyton egyik cégtől a másikhoz csábítanak jobbnál jobb állásajánlatokkal és fizetésekkel; az anya, Natashya pedig viszonylag híres író, aki még a legnagyobbakkal is képes vitatkozni, ha irodalomról van szó, viszont a lélegzete is eláll a csodálattól, ha szembekerül egy (mégoly közönséges és sekélyes) társaságbeli emberrel, akinek sok pénze és szép háza van.
 
A szülők között Richard teljesen elveszik, hiszen sem az anyja, sem az apja nem foglalkozik vele, és a fiú egészséges fejlődésének persze az sem tesz jót, hogy a család a divatosabb élet reményében folyton az egyik elit kertvárosból a másikba költözik – noha minden kertváros ugyanolyan, az új hely lakói pedig (gyakran a szó szoros értelmében) ugyanazok, mint az előző város lakói.
 
A Luxusvilág egyfelől tehát szörnyű és tragikus történet egy elhanyagolt és maximalista fiúról, aki egyfolytában azon van, hogy megfeleljen a szülei elvárásainak és olyan gyerek legyen, akire a felnőttek büszkék lehetnek. Mivel az anyjától általában nem sok visszajelzést kap, Richard megpróbálja egyedül kitalálni, hogy milyennek kell lennie egy gyereknek, de maga sem tudja, hogy mikor cselekszik „helyesen”. A könyv elején például éppen sétálni megy a család, a Richard egy ponton megjegyzi:
 
Apám átölelte Nada vállát, hogy védje a hidegtől, nekem meg vacogott a fogam, s egy lépéssel előttük haladtam, ahogy talán a normális gyerekek szoktak. Vagy egy normális gyerek inkább szól, hogy mindjárt megfagy, és kéri, hogy vigyék haza? Rengeteget szenvedtem amiatt, hogy nem akartam csalódást okozni nekik.
 
Más esetekben viszont nagyon is konkrét (néha nyíltan kimondott, máskor csak sugalmazott) elvárásokkal kell Richardnak szembesülnie. Az anyja például nem hajlandó elfogadni, hogy az iskolai teszt szerint a fiú IQ-ja alacsonyabb az övénél, mert ebben a család szellemi hanyatlásának jelét látja, s ezért elintézi, hogy Richard újraírhassa a tesztet. Más alkalommal pedig, amikor Richard egy nehéz életű osztálytársáról mesél, Natashya azt javasolja neki, hogy barátkozzon össze a szegény fiúval. Ahogy ezzel kapcsolatban Richard megjegyzi:
 
Megvolt benne az a derűs, rövidlátó hit, ami minden anyában megvan, hogy a fia népszerű, és módjában áll “összebarátkozni” bárkivel.
 
S ha már az anyja azt hiszi, hogy Richard ilyen fiú, akkor biztosak lehetünk benne, hogy Richard megpróbál majd ilyen lenni, hiszen bálványozza az anyját és mindent megtenne, hogy kivívja az elismerését.
 
Richard gyerekkori hányattatásai mellett a regény másik fő szálát az amerikai kertvárosi élet szatirikus ábrázolása adja. Oates roppant szellemesen és viccesen ír az egymástól szinte semmiben nem különböző, az egyediségükre és az elit jellemzőikre mégis oly büszke kertvárosok életéről és az ott lakók személyiségének jellegzetes vonásairól. A cseles az egészben pedig az, hogy miután a narrátor másfél oldalon keresztül, roppant ironikus stílusban ecseteli valamelyik kertváros és az ottani életmód gyönyörűségeit, hozzáteszi, hogy mindezt egyébként egyáltalán nem ironikusan érti, és hogy szerinte Csermelyvölgy, Páfrányliget meg a többi szépséges kertváros tényleg maga a mennyország. Az olvasó meg eldöntheti, hogy a narrátor tényleg nem ironizál-e, amikor az amerikai luxusvilágról ír, vagy pedig akkor ironizál, amikor azt mondja, hogy nem ironizál.
 
S ezzel eljutunk a regény harmadik fontos vonalához, amit röviden posztmodernkedésnek neveznék. Mint már említettem, a megbízhatatlan és kiismerhetetlen narrátor állítása szerint a Luxusvilág nem regény, hanem a való élet eseményein alapuló emlékirat, s ennek megfelelően ezt a könyvet nem lehet úgy megírni, mintha regény lenne. Richard például mindjárt a könyv elején arról elmélkedik, hogy ezt a történetet nem lehet regényes módon, mondjuk azzal a mondattal kezdeni, hogy „Egy januári délelőttön egy sárga Cadillac állt meg egy járda mellett” – így hát nem az első, hanem a harmadik fejezet kezdődik ezzel a mondattal, ami bizonyos értelemben a valódi történetkezdő fejezet, hiszen az első kettőben a narrátor bemutatkozását és az írásra vonatkozó kétségeit, valamint történelmi tárgyú megjegyzéseit olvashatjuk.
 
Aztán azon kívül, hogy Richard folyamatosan utalgat az írás nehézségeire és reflektál az éppen készülő szövegre, egyéb posztmodern jellemzői is vannak a regénynek. Az egyik fejezetben például Richard közöl néhány kritikát, amelyekkel elképzelése szerint néhány vezető újság a könyvét illeti majd; máskor tanácsokat ad arra nézve, hogy hogyan kell megírni egy efféle emlékiratot; vagy éppen teljes terjedelmében közli az anyja egyik novelláját, amelyet aztán még ki is elemez.
 
Mindezek ellenére azonban a Luxusvilág nem válik nehezen olvashatóvá vagy túlzottan megterhelővé: Joyce Carol Oates posztmodernkedése nem a nehéz, az olvasót kissé elbátortalanító posztmodernkedés, hanem a játékos, ironikus fajta, amit bármilyen körülmények között igazán élvezetes olvasni.
 
Végül pár könyv, ami olvasás közben eszembe jutott, s amit ajánlok arra az esetre, ha a Luxusvilág után további könyveket szeretnétek olvasni (többek között) a mesés amerikai életről: a Mesterlövész Kurt Vonneguttól (mert ebben is van egy gyerekkorú gyilkos); a Zabhegyező Salingertől (a némiképp hasonló stílus és életszemlélet miatt); és a Valami történt Joseph Hellertől (nagyon sok minden miatt: széthulló személyiségű narrátor; kertvárosi rémálom stb.).