Kjell Askildsen: A thesszaloniki kutyák
Régebben olvastam néhány molyos értékelést, amelyek alapján kíváncsi lettem a könyvre, úgyhogy gondoltam, majd egyszer elolvasom. Nem kerestem egyébként túl aktívan a könyvet: valamiért azt képzeltem, hogy ez biztosan egy rettentő vaskos és minden tekintetben súlyos könyv, és hogy ehhez én nem vagyok elég felnőtt. Aztán most kiderült, hogy ez egy nagyon kicsi és vékony könyv, és bár tényleg súlyos, mégsem éreztem úgy, hogy jobb lett volna, ha valamikor később, idősebben olvasom.
A rövid, roppant szűkszavú és szikár stílusban megírt novellákat tartalmazó könyv két részből áll. Az első rész, a „Thomas F. utolsó feljegyzései a nagyközönség számára” egy idős férfi történeteit tartalmazza, akit már semmi sem köt az élethez, s aki azzal tölti a napjait, hogy a halált várja. A feljegyzések nem is annyira történetek, mint inkább életképek, amelyekből megismerhetjük, hogy miféle gondolatok és aggodalmak foglalkoztatják az idős embert. Thomas F. időnként végletesen cinikusnak és érzelemmentesnek tűnik (pl. amikor arról mesél, hogy már jóval a felesége halála előtt arról ábrándozott, hogy milyen jó lesz majd, ha meghal az asszony, mert akkor végre kiszórhatja a fiókokból a sok ócska fehérneműt, s így rengeteg hely felszabadul majd a saját dolgainak), máskor viszont elénk tárja a legbelsőbb félelmeit és azt is, hogy mennyire kiszolgáltatottnak érzi magát időnként (pl. az „M. asszony” című írásban, amelyben a férfi kisebb balesetet szenved a lakásában, de még véletlenül sem akar kórházba menni, mert onnan egyenes út vezetne a rettegett „aggmenházba”).
Thomas F. feljegyzései után a könyv második részében különálló novellákat olvashatunk, amelyek szintén idős és/vagy a saját gyenge testük akaratának kiszolgáltatott emberekről szólnak. Ezekben a novellákban sem történik sok minden, legalábbis a felszínen nem, ám néhány gondosan elejtett utalásból nagyjából rekonstruálható valamiféle történet, amely szinte mindig a novellák szereplői között fennálló kapcsolatoknak, illetve a kapcsolatok hiányának története. A „Végtelen, puszta táj” című novellában például a főszereplő felesége balesetben meghal, ám a férfi a legcsekélyebb érzelmi reakciót sem képes kicsikarni magából. A „Nem, ez nem is én vagyok” című írásban pedig a főszereplő a halott nővérének az ügyeit intézi, s eközben megismerkedik egy másik idős emberrel. A két ember már éppen kezdene összebarátkozni, ám amikor a másik férfi a legapróbb bizalmaskodásra (érzelemnyilvánításra) vetemedik, a főszereplő azonnal megszakít vele minden kapcsolatot.
Askildsen történetei (részben a témájukból adódóan) meglehetősen nyomasztó, megterhelő és sűrű szövegek. Ahogy a fordító utószavában olvashatjuk, a szerző minden szövegét a végletekig tökéletesíti, és ha egy este alatt megír három jó mondatot (vagy kihúz három olyat, ami nem tökéletes), akkor már elégedetten áll fel az asztaltól. A tökéletességre törekvés érződik is a szövegeken: a novellákban nincsenek töltelékszavak és fölösleges kitérők, és biztosak lehetünk benne, hogy minden szó azért áll ott, ahol, mert fontos, hogy éppen ott álljon. Mindebből következik, hogy egy-egy mondat vagy akár egyetlen szó is nagyon sok jelentéstartalmat közvetít (ide most szívem szerint a „speak volumes” kifejezést írnám, de mivel ez magyar blog, ezért csak zárójelbe írom).
Csak egy példát írok, mert nem akarok köteteket megtölteni: az egyik történetben az idős főszereplő a beteg nővérével társasjátékozik, s játék közben a nő kétszer is olyan féktelenül dob, hogy a kocka leesik, és a főszereplő ilyenkor kénytelen négykézláb mászva kiszedni a kockát a bútorok alól. Ami ezt a mondatot nagyon érdekessé és hatásossá teszi, az a „féktelenül” szó használata. Elképzelhetjük, amint az öreg, nehezen járó, gyors mozdulatokra már képtelen nő a játék hevében teljesen elveszti a fejét, és az összes maradék életerejét (szenvedélyét, dühét) összeszedve vad dobálózásba kezd – s ez a kép egyszerre szívszorító és ellenállhatatlanul humoros. És ez csak egyetlen mondat volt.
A kötet pedig bővelkedik az efféle képekben. Merthogy minden súlyosság és a történetekben rejlő minden keserűség, kiábrándultság, magány, tehetetlenség és halálvágy mellett a Thesszaloniki kutyák humort is tartalmaz, nem is keveset. És furcsamód nem éreztem magam különösebben érzéketlen embernek attól, hogy sok novellán igen jól szórakoztam. Sőt, a nevetés gyakran a leginkább helyénvaló reakciónak tűnt számomra.
