Scarlett Thomas: The End of Mr. Y
Juci ajánlotta a figyelmembe Scarlett Thomast, aminek nagyon örülök, mert eddig sosem hallottam róla, de most, hogy elolvastam ezt a könyvét, kiderült, hogy az írónő tényleg nekem való.
A The End of Mr. Y a bölcsész-kalandregények alműfajába tartozik. A történet hősnője Ariel Manto, aki a gondolatkísérletek témájából PhD-zik, imádja Derridát és Heideggert, továbbá különös érdeklődéssel viseltetik egy elfeledett 19. századi író, Thomas E. Lumas iránt. Lumas művei ma már szinte megszerezhetetlenek, ám Ariel egy szép napon mégis rábukkan az író legrejtelmesebb regényére, a The End of Mr. Y-ra, amelynek elolvasása a legenda szerint átkot von az olvasó fejére.
Lumas könyve egy olyan férfi (talán valós, talán fiktív) története, aki némi varázsital segítségével képessé válik arra, hogy belépjen a Troposzféra elnevezésű világba, ahol aztán látszólag szabadon, negatív következmények nélkül átugorhat mások tudatába és megismerheti az emberek gondolatait és emlékeit.
A történet teljesen megbabonázza Arielt, s a lány rögvest elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ő is meglátogatja a Troposzférát – ami viszont egyrészt nem olyan egyszerű, másrészt pedig nem éppen veszélytelen vállalkozás.
Eddig még csak egy hasonló könyvet olvastam, A. S. Byatt Mindenem c. regényét, amelyben minden szépség, kidolgozottság, és a szívemnek oly kedves posztmodern okoskodások ellenére zavart az, hogy a könyvben túl nagy volt az elsődleges szövegek (naplók, levelek, versek) aránya, amelyek alapján a jelenkori szereplők a nyomozásukat folytatták, és túl kevés figyelem jutott a kerettörténet szereplőire, akik számomra jóval érdekesebbek voltak, mint az „igazi” főszereplők.
Tartottam tőle, hogy ebben a könyvben is valami hasonló történik majd. Ariel az első perctől kezdve nagyon szimpatikus volt, érdekelt a gondolkodásmódja és a viselkedése, és tudni akartam, hogy mi történik majd vele, úgyhogy sajnáltam volna, ha a kerettörténet felvázolása után az író figyelme mindenestől a regénybeli regényre terelődik. Ez szerencsére nem így történt: bár a könyv elején olvasható néhány részlet Lumas regényéből, ezek inkább csak arra szolgálnak, hogy némi képet kapjunk Mr. Y megszállottságáról (amely aztán Arielre is átragad), s hogy legyen valamicske fogalmunk arról, hogy mi az a Troposzféra. Az igazi főszereplő viszont végig Ariel marad, s a könyv az ő roppant izgalmas (főleg szellemi) kalandozásainak történetét írja le.
Annak ellenére egyébként, hogy a könyvben elvileg Ariel a tipikus életképtelen bölcsészfigura (úgy tűnik, ebben a műfajban egy bölcsésznek muszáj teljesen pénztelennek lennie és muszáj csótányos/egérjárta/nedves/penészes/huzatos lakásban laknia, Ariel pedig tökéletesen megfelel ezeknek a kívánalmaknak), hamar kiderül, hogy ebben a könyvben a lelke mélyén igazából mindenki bölcsész, még az is, aki a hivatása szerint nem az, és mindenki azzal tölti az idejét, hogy álló nap elméleti jellegű problémákról és témákról (az univerzum keletkezéséről, az időutazásról, a relativitásról, a kauzalitásról, Derridáról, a dekonstrukcióról, a nyelv és a gondolkodás kapcsolatáról, a metaforákról, a hitről, a fenomenológiáról meg egyebekről) beszélget és vitatkozik.
Viszont szó sincs arról, hogy a könyv cselesen (kaland)regényformába bújtatott, ám valójában unalmas filozofálgatás vagy nyelvészkedés lenne. Mindaz, amiről a szereplők beszélgetnek, számukra nagyon is konkrét, sőt akár életbevágó jelentőséggel bír. A szereplők életében központi helyet elfoglaló, sokszor a valóságnál is valóságosabb és főleg izgalmasabb világnak tűnő Troposzféra például nyelvből (gondolatokból) épül fel, s a metaforikus kifejezések szó szerinti értelmet nyernek a Troposzféra világában: a gondolatmenetek (vagyis a gondolatvonatok [trains of thought]) például valóban vonatként vannak jelen ebben a világban. Vagy Ariel szomszédját, Wolfgangot is érdemes megemlíteni, aki számára mindennél fontosabb, hogy a nyelvvel minél pontosabban leírja a valóságot, és képes hosszas vitába bonyolódni Ariellel, mert nem akarja elhinni, hogy az angolban nincs külön kifejezés arra a fajta fűnyíróra, amelyet az ember nem tologat, hanem ül rajta.
És mivel a szereplők számára igazán fontos mindaz, amivel foglalkoznak, és szenvedélyesen szeretnek gondolkodni, érvelni és magyarázni, ezért az olvasó számára sem válik soha unalmassá vagy szárazzá egyetlen eszmefuttatás sem. Egy kellően lelkesen és odaadóan előadott elmélkedés szerintem még akkor is lenyűgöző tud lenni, ha a témája nem is annyira érdekes. Ebben a könyvben meg izgalmas témák vannak lelkesen előadva szimpatikus és érdekes szereplők által, úgyhogy a hatás duplán lenyűgöző.
