A. S. Byatt: Mindenem - Possession
Emlékszem, valamikor 2009 őszén olvastam valami nagyon figyelemfelkeltőt erről a könyvről, úgyhogy rögtön meg akartam szerezni magamnak, de akkor éppen nem volt készleten az akkori kedvenc angolkönyv-beszerzőhelyemen, úgyhogy helyette megrendeltem Byatt A Whistling Woman c. regényét, amit elég hamar el is olvastam, és bár a műben foglalt hatalmas műveltséganyag néha egészen lenyűgözött, mégsem szerettem meg azt a könyvet igazán. Gondolom, ennek is köszönhető, hogy amikor végül megvettem a Mindenemet, hirtelen már nem volt kedvem belekezdeni. Hiába, hogy a hónapok múlásával egyre több lelkes véleményt olvastam róla, és az alapvető kíváncsiságom is megmaradt, amikor arra került a sor, hogy eldöntsem, mit olvassak, mindig valami mást választottam helyette. Legutóbb most tavasszal, az Éjfél gyermekeivel szemben maradt alul a Mindenem, de végül mégis eljött az ideje.
(Lehet, hogy egy kicsit későn. Mert a Mindenem jó, okos és főleg szép könyv, de biztosan sokkal nagyobb hatással lett volna rám, ha nem a House of Leaves után nem sokkal olvasom, mert jelenleg az a regény az etalon nálam, ami a posztmodern (vagy bármilyen fajta) irodalmat illeti, és nehezen tudom elképzelni, hogy egyhamar valami olyan elementáris, földbe döngölő hatással legyen rám, mint az volt, úgyhogy a Mindenemnek valójában nem volt túl sok esélye. Azért még így is tetszett.)
A regény két fiatal irodalmárról, Rolandról és Maudról szól, akik egy 19. századi rejtély nyomába erednek. Mind Rolandnak, mind Maudnak megvan a maga jól behatárolt kutatási területe: Rolandnak a nagy költő, Randolph Henry Ash élete és művészete a szakterülete, míg Maud a tehetséges költőnő, Christabel LaMotte világában érzi leginkább otthon magát. Ash és LaMotte között látszólag nincsen kapcsolat, ám Roland az Ash-hagyatékot kutatva egy napon felfedez egy levélrészletet, amelyet a költő egy ismeretlen hölgynek szánt.
A mindig megbízható, kissé unalmas Roland ekkor a főnöke bevonása nélkül, titokban nyomozni kezd, s hamar kiderül, hogy a levélvázlat címzettje LaMotte kisasszony lehetett. Roland ekkor – más választása nem lévén – beavatja a LaMotte-kutató Maudot a sejtésébe, s ők ketten innentől kezdve együtt nyomoznak, hogy kiderítsék, miféle kapcsolat lehetett száz évvel korábban Ash és LaMotte között. A két régi költő azonban más kutatókat is érdekel, úgyhogy a nyomozás nem merül ki az információk összegyűjtésében és az összefüggések feltárásában: arra is figyelni kell, hogy más, esetleg haszonleső irodalmárok ne jussanak Maud és Roland felfedezéseinek birtokába.
Ugye, hogy milyen izgalmasan hangzik – két gyakorlatiatlan bölcsész története, akik azzal töltik az idejüket, hogy poros padlásokon kutakodnak, könyvtárakban ücsörögnek, unalmas 19. századi naplókat és cikornyás leveleket tanulmányoznak, pihenésképpen pedig feminista és dekonstruktivista tanulmányokat olvasnak. A csel az egészben az, hogy Byatt előadásában mindez tényleg roppant izgalmasan hangzik. Lehet, hogy csak a (nem túl mélyre elásott) gyakorlatiatlan bölcsész beszél belőlem, de a Mindenemet olvasva úgy éreztem (nem először az életemben), hogy nem lehet annál jobb dolog a világon, mint egy téma megszállottjának lenni, és azt tanulmányozni éjjel-nappal.
Maga a nyomozás, a kerettörténet szerintem végig lenyűgözően izgalmas, az viszont eltartott egy ideig, mire az „igazi” (?) főszereplők, Ash és LaMotte is érdekelni kezdtek. Ezt furcsának tartottam, mert a tapasztalataim szerint a keretes történetekben szinte mindig a belül lévő történet az érdekesebb (így volt ez a House of Leaves esetében is), a Mindenem esetében viszont sokkal jobban érdekelt, hogy hogyan dolgozik együtt Maud és Roland, s hogy milyen viszony alakul ki kettőjük között a közös kutatás eredményeképpen, mint az, hogy mit találnak a nyomozás során. A belső történet akkor vált számomra érdekessé, amikor kezdtek megjelenni a párhuzamok a Maud – Roland és a Christabel – Randolph páros között, s akkor már nemcsak a kerettörténet kötött le. Bár még ilyenkor is félbehagytam néha az olvasást, amikor megláttam, hogy már megint egy ötvenoldalas 19. századi napló vagy valami hasonló érdekesség következik – Roland és Maud, a kerettörténetben zajló csodásan izgalmas posztmodernkedés meg a nyomozó pár folyamatos önreflexiói végig jobban érdekeltek, mint maguk a szövegek, amelyek alapján a nyomozás folyt.
Érdekes (bár nem éppen forradalmi újdonság) egyébként az is, hogy a regény egy irodalmi tárgyú nyomozásról szól, és közben a Mindenem maga is olyan könyv, amelyben az olvasó a kedvére nyomozhat és keresheti az összefüggéseket – az efféle játékok pedig roppant élvezetesek tudnak lenni, mellesleg pedig remekül megmutatják, hogy milyen is (lehet) az irodalom: szép és felemelő, de alapvetően haszontalan. Merthogy senkinek sem lesz attól jobb, ha Maud és Roland bebizonyítja, hogy Christabel és Randolph kapcsolatban álltak egymással; és attól sem lesz jobb senkinek, ha valaki megír egy szakdolgozatot mondjuk arról, hogy milyen áthallások vannak a 19. és a 20. századi szereplők világai között a Mindenemben – de hát nem kell mindig mindennek hasznosnak lennie. Én pedig időnként tényleg nagyon szívesen lennék Maud és Roland helyében.
