V. S. Naipaul: Fél élet - Half a Life
Úgy tíz évvel ezelőtt történt, hogy a gimnáziumi irodalomtanárom nagyon szépeket mesélt Naipaulról (gondolom, ez akkoriban lehetett, amikor az író Nobel-díjat kapott), úgyhogy el is határoztam, hogy egyszer majd olvasok valamit tőle. Ezt most meg is tettem. (Bár a regényben szerintem kevéssé fontos maga a cselekmény, azért szólok, hogy a poszt további része spoilereket tartalmaz.)
A regény főszereplője Willie Somerset Chandran, egy kasztok közötti házasságból származó indiai fiú, aki az életét és a személyiségét soha nem érzi egészen a sajátjának, s ezért folyton újabb és újabb életeket kezd, mindig más országban, más emberekkel, de bármit is tesz és bárhol is él, mindig csak valamiféle látszatélet folytathat, sehol nem érezheti otthon magát és sehol nem lehet önmaga.
A Fél élet három nagy fejezetből áll. Az elsőben Willie apjának történetét ismerhetjük meg a férfi visszaemlékezéseiből. Az apa úgy töltötte a fiatalságát, hogy mindenféle meggondolatlan döntéseket hozott, majd sodortatta magát az eseményekkel – mindezt azért, hogy ne a családja által számára kigondolt életet kelljen élnie. A férfi önfejűsége azonban nem sok jóra vezetett: bár a régi életét odahagyta, igazán új életet nem sikerült teremtenie magának, úgyhogy ő is a két élet közti senki földjén rekedt, vagyis fél életet élt.
A látszatéletre való „hajlamot” Willie is örökli: Indiában nem érzi otthon magát, ezért elintézi, hogy Londonba mehessen tanulni. Willie londoni életéről szól a regény második fejezete, s ez az egyetlen része a könyvnek, amelyben közvetlenül, nem pedig későbbi visszaemlékezésekből ismerjük meg az eseményeket. London szép, nagy és multikulti, de Willie itt is idegennek érzi magát, csak téblábol erre-arra, és mások életéből próbál összelopkodni magának valamiféle életet, identitást és háttértörténetet: saját barátnőt nem tud (és nem mer) szerezni, ehelyett az ismerősei barátnőinél próbálkozik; amikor pedig megír egy roppant autentikusnak tűnő, indiai témájú novelláskötetet, a novellák alapjául szolgáló helyzeteket és karaktereket valójában nem a saját emlékeiből, hanem amerikai filmekből veszi.
A regény harmadik fejezete Willie egyetem utáni életéről szól, amelyből tizennyolc évet Mozambikban töltött a Londonban megismert portugál származású lánnyal, Anával. Ezeknek az éveknek a történéseit azonban nem látjuk, csak utólag hallunk róluk, amikor Willie tizennyolc év után úgy dönt, hogy elhagyja Anát és a Németországban élő testvéréhez utazik, akinek aztán elmeséli, hogy mi minden történt vele, miután elhagyta Londont.
A Fél élet kapcsán sokféle globális jelentőségű témáról lehet elmélkedni (pl. a multikulturalizmusról és a gyarmatbirodalmak 20. századi megszűnéséről), de engem éppenséggel jobban érdekelnek a regényben foglalt egyéni tapasztalatok, ezért ezekről írok. Willie identitás- és otthonkeresése ugyanis szerintem nagyon izgalmas téma.
Ahogy már utaltam rá, Willie úgy próbálja felépíteni magát, hogy mások életéből válogat magának neki tetsző darabkákat (nőket, eseményeket, családi hátteret), de a férfi nem éppen a hamisítás nagymestere, ezért egyrészt nem is érzi jól magát az innen-onnan összelopkodott életében, másrészt pedig folyton attól fél, hogy valaki rájön a csalásra.
Willie a sikertelen indiai és londoni én-összerakási kísérletei után úgy dönt, hogy nem próbálkozik tovább. Az Afrikába költözése értelmezhető a saját életéről való lemondásként is: Willie Ana nyakába varrja magát, és kettőjük mozambiki életét úgy fogja föl, mintha most már mindketten a nő életét élnék. Ezt nyíltan ki is mondja a regény utolsó oldalán – Ana válasza pedig a maga szelíd rezignáltságában is megdöbbentő, mert átértelmezi (érvényteleníti) azt a tizennyolc évet, amit Willie vele töltött.
Az otthonosság és az identitás megteremtésében természetesen a nyelvnek is fontos szerepe van, és Willie-nek azért sem sikerül sehol egész-életet teremtenie, mert mindenhol a nyelvi hiányosságaival szembesül. Amikor például épp készül elhagyni Londont, a férfi azon gondolkodik, hogy az anyanyelvét már régóta nem használta, ráadásul érzi, hogy az angolt is el fogja felejteni idővel – ezért attól fél, hogy végül majd nem marad egyetlen nyelv sem, amelyen ki tudná fejezni magát.
Naipaul egyébként nemcsak a regény tartalmával fejezi ki azt, hogy Willie fél életet él, hanem a formával és az elbeszélésmóddal is. Mint mondtam, a regény három része közül kettő visszatekintéseket tartalmaz, és ez olyan hatást kelt, mintha semmilyen eseménynél nem lehetnénk jelen, hanem mindent csak akkor ismerhetnénk meg, amikor az már a múlt része, s amikor a szereplők már túlléptek rajta. Ez valójában azt jelenti, hogy mi sem látjuk a szereplők életét „egészben”, úgy, ahogy az valóban folyt: csak az egyes karakterek által elmesélésre érdemesnek ítélt fél életeket látjuk. Kivétel ez alól a regény londoni része, amelyben úgy követhetjük Willie életének alakulását, ahogy az valóban történt, igaz, az elbeszélés itt is inkább az események viszonylag monoton felsorolásában merül ki, és az író még véletlenül sem hagyja, hogy beleéljük magunkat Willie életébe.
És ez az, ami miatt nem szerettem meg ezt a regényt. Hiába, hogy a Fél élet olyan könyv, amelyet valószínűleg még órákig tudnék elemezgetni, mert annyi számomra fontos és érdekes témáról szól (és az írónak van is mondanivalója ezekről), zavart, hogy olvasás közben végig kívülállónak éreztem magam – mintha a szereplők fél életének is csak a felét ismerhettem volna meg. Úgyhogy annak ellenére, hogy Naipault e regény alapján jó írónak, a Fél életet meg jó könyvnek tartom, igazán szeretni talán sosem fogom.
