Könyv, egó, entrópia

2012.ápr.09.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!

Óvatosabb olvasó koromban el sem tudtam képzelni, hogy csak úgy elolvassak egy könyvet anélkül, hogy bármit is tudnék róla, csak azért, mert tetszik a címe vagy a borítója. Szerettem mindig mindennek utánanézni és a felkutatott információk alapján kitalálni, hogy tetszene-e nekem az adott könyv vagy nem. Az utóbbi egy-két évben viszont egészen rákaptam arra, hogy elolvassak olyan könyveket is, amikről semmit nem tudok. Most már szeretek menet közben rájönni, hogy mi van egy jó cím vagy egy szép borító mögött, és ha kiderül, hogy a könyv nem olyan jó, mint ahogy elképzeltem, az sem olyan nagy baj, mert úgyis annyit olvasok, hogy pár melléfogás bőven belefér.

Ennek a könyvnek a címe tetszett nagyon, úgyhogy annak ellenére, hogy a borítón leírt történet nem igazán érdekelt, mégis elolvastam, mert gondoltam, ilyen jó címmel biztos nem lehet ez rossz könyv. És tényleg nem az.
Tovább

Virginia Woolf: Orlando

Virginia Woolf majdnem négy évszázadot átívelő regényének hőse férfiként kezdi az életét az I. Erzsébet korabeli Angliában: Orlando tökéletes szépségű, álmodozó természetű nemesifjú, akit ugyan mindenki szeret és körülrajong, de ő mindennél többre becsüli a magányt, és hosszú, cirkalmas költemények és drámai történetek írásával tölti az ideje nagy részét. Aztán egy napon Orlandót is megtalálja a szerelem és lángra lobbantja a szívét, majd számos csalódás és bonyodalom után a fiú kinevezteti magát nagykövetnek és Konstantinápolyba utazik. Orlandónak itt is számos rajongója akad, de hirtelen minden megváltozik, amikor Orlando egyszer csak nőként ébred fel egy hosszú álomból.

A változásra nincs magyarázat, de Orlando nem is aggódik sokat a rejtélyes átalakulás miatt: elfogadja, hogy mostantól nőként kell élnie, és megpróbálja magáévá tenni az általánosan elfogadott női szerepeket – vagy inkább a (még változatlan) (férfi)személyiségéhez igazítja ezeket a szerepeket.

A regényben azt követhetjük figyelemmel, hogy hogyan alkalmazkodik Orlando az állandó változásokhoz. Hiszen Orlandónak nemcsak a neme változik meg, hanem folyton másfajta rendű és rangú emberek közé keveredik – hol utcalányokkal barátkozik, hol élelmes költőkkel, hol arisztokratákkal, hol pedig a társadalom állítólagos szellemi elitjével. Ráadásul a sok kaland közben az idő sem áll meg – ellenkezőleg, valósággal elrohan Orlando felett: a történet 1928-ban zárul, s Orlando ekkor még mindig nincs negyvenéves.

Tovább

Dennis Cooper: Közelebb - Closer

A Közelebb még 130 oldal sincs, úgyhogy azt gondoltam, egy fél este alatt elolvasom. De annak ellenére, hogy fel voltam készülve a könyv durvaságára, végül képtelen voltam elolvasni egyszerre két fejezetnél többet, úgyhogy napokig tartott, mire a regény végére értem.

A könyv egy átlagos amerikai városban, középiskolás fiatalok meg az ő ismerőseik és tanáraik körében játszódik. A szereplők szinte kivétel nélkül homoszexuálisak és droghasználók, és szinte mindannyian küzdenek valamiféle pszichológiai/pszichiátriai betegséggel vagy aberrációval. A könyv egyes fejezeteinek középpontjában mindig más-más szereplő áll, de a mellékszereplők gyakran felbukkannak a többiek fejezeteiben is. A regény főszereplője pedig a roppant vonzó külsejű fiú, George Miles, aki kábán, látszólag érzelemmentesen, folyton bedrogozva tengeti a napjait, és közben hagyja, hogy mindenki arra használja őt, amire csak akarja. Valaki modellként alkalmazza, valaki csak ábrándozik róla, valaki a pornófilmje főszereplőjének akarja megtenni, valaki szexelni akar vele, valaki pedig odáig megy, hogy majdnem megöli őt. És George mindenbe szó nélkül belemegy.
Tovább

John Irving: Fohász Owen Meanyért - A Prayer for Owen Meany

A regény elbeszélője, a hosszú ideje Kanadában élő, magának való tanár, Johnny Wheelwright az 1980-as évek végéről tekint vissza az 50-es és 60-as évek kisvárosi Amerikájában töltött kamasz- és fiatal felnőttkorára, valamint arra a barátságra, amely a történet főhőséhez, az apró termetű, elviselhetetlenül visító hangon beszélő, kritikus szellemű, végtelen (babonás) hittel rendelkező és önmagát Isten ujjának képzelő fiúhoz, Owen Meanyhez fűzte őt.

Johnny és Owen egymás mellett nőttek fel, együtt játszottak, egy iskolába jártak és minden körülmények között kitartottak egymás mellett. De a két fiú kapcsolata nem éppen átlagos, hiszen Johnnyt és Owent a barátságon kívül más is összeköti: például az, hogy Owen egy szép napon megölte Johnny anyját, amikor fejbe találta a nőt egy túlságosan erősen megütött baseball-labdával; vagy az, hogy Johnny a barátja tökéletesen megtervezett és kivitelezett tervének köszönhette, hogy nem kellett harcolni mennie Vietnamba.
Tovább

Mathias Malzieu: La mécanique du cœur

Időnként elhatározom, hogy most már aztán tényleg kezdek valamit a franciatudásommal, ami ahhoz nem elég, hogy bármit is komolyan műveljek franciául, de ahhoz meg túl sok, túl régóta megvan és túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy beletörődjek abba, hogy teljesen elveszítem. Legutóbb úgy egy éve volt egy kisebb felbuzdulásom, s akkor előszedtem a régi franciakönyveimet és elkezdtem pár francia könyvesblogot olvasni. Az egyik blogon olvastam erről a könyvről. Nem tudom már, mit írtak róla, de nem is a történet miatt lettem kíváncsi a könyvre, hanem a cím (ami legalább olyan jó cím, mint mondjuk A vonzás szabályai) meg a szép borító miatt.
 
A könyvnek van angol fordítása, úgyhogy egy darabig gondolkodtam, hogy nem volna-e több értelme inkább azt megvenni, hiszen azt még érteném is, de végül mégis franciául vettem meg, és most rettentő büszke vagyok magamra, hogy életemben először elolvastam egy egész könyvet franciául. Igaz, hogy a könyv csak 150 oldalas, igaz, hogy nagyon picike, és igaz, hogy több mint három hónapig olvastam, de akkor is elolvastam, és úgy nagyjából még értettem is.
 
Mindenesetre előre szólok, hogy a könyvvel és a történettel kapcsolatos minden megjegyzésem fenntartásokkal kezelendő, mert előfordulhat, hogy csak nem értettem meg vagy pedig teljesen félreértettem valamit.
Tovább

Jane Austen: A klastrom titka - Northanger Abbey

Ahhoz több mint tíz éve kétség sem férhet, hogy a Büszkeség és balítélet az örökös kedvenc Austen-könyvem. Ami viszont a többi Austen-regényt illeti, mostanában rájöttem, hogy mindig az a második kedvencem, amelyiket legutóbb olvastam. Most tehát a Klastrom titka.

Nemrég, az Értelem és érzelemről szóló posztomban röviden összefoglaltam, nagyjából miből is áll egy Jane Austen-regény cselekménye, és a Klastrom titka is azt a sémát követi, ennek ellenére most írok egy kicsit a tartalomról.

A történet hősnője a tizenhét éves, gótikus rémregényeken edzett fantáziájú Catherine Morland, aki életében először tölti Bathban a szezont. Először nagyon szenved attól, hogy nem ismer senkit, de ha valaki hősnőnek született, akkor a dolgok természetes rendje szerint elkerülhetetlen, hogy (inkább előbb, mint utóbb) az útjába kerüljön egy hős, úgyhogy a lány hamarosan megismerkedik a csipkelődő, ironikus modorú, de amúgy nagyon kedves Henry Tilney-vel és összebarátkozik a férfi húgával és apjával is. Néhány félreértést és udvariassági malőrt leszámítva minden jól alakul, s amikor a lányt meghívják a család otthonába, Northanger Abbey-be, úgy tűnik, Catherine legvadabb vágyai is valóra válnak és végre belülről is megismerhet egy igazi gótikus kastélyt, amelynek falai közt feltehetően számos kísértet kóborol. Aztán kiderül, hogy minden másként van, mint ahogy azt a naiv Catherine elképzelte.
Tovább

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák - The Martian Chronicles

Olvastam már a Marsbéli krónikákat valamikor, de nem emlékeztem rá, hogy ez a novellafüzér ilyen jó. Sokszor nagyon szép és mindig rettentő melankolikus, és van benne valami jellegzetes, őseredeti amerikaiság, amit én nagyon szeretek: az a hit vagy remény, hogy elcsesszük ugyan a dolgokat ezerszer is, de csak megpróbáljuk ugyanazt még egyszer, és az ezredik kísérlet után is képesek vagyunk elhinni, hogy a következő alkalommal majd biztos minden sikerülni fog. Nyilvánvalóan általánosítok (szokás szerint), de szerintem semelyik másik ország irodalmában nem található annyi végtelenül magabiztos, a kudarcoktól soha el nem csüggedő, makacs, sokszor agresszív, kíváncsi alak, mint az amerikai irodalomban.

Bradbury is főleg ilyen emberekről ír ebben a könyvben, amely a marsi gyarmatosítás első időszakának krónikája. A hosszabb-rövidebb történetekből (amik nem is mindig „igazi” történetek, néha mások történeteinek újragondolásai vagy csak rövidke, hangulatteremtő életképek) kiderül, hogy hogyan fog hozzá az ember a Mars meghódításához: az első néhány expedíció még kudarcba fullad, aztán a következő már sikeres lesz, aztán a hódítóknak valahogy meg kell találniuk a helyüket az őslakosok által hátrahagyott, emberi szemmel nézve idegen civilizáció romjai között, ami nem könnyű, de aztán az ember szép lassan megtelepszik az új birodalmában – majd egyre több telepes jön és egyre inkább olyan lesz minden, mint „lenn a sivár Földön”.
Tovább

Nadine Gordimer: Az őrző - The Conservationist

A dél-afrikai írónő regényének főszereplője, a tehetős iparmágnás, Mehring vásárol magának egy farmot, ami épp kényelmes távolságra van a nagyvárostól. A férfit eredetileg csupa racionális indok vezérli: gondolja, a farm jó befektetés, hiszen pár év múlva majd jókora haszonnal adhat túl rajta; emellett úgy véli, a birtokon remekül lehet titkos találkákat szervezni férjezett szépasszonyokkal, illetve kellemes piknikek is tarthatók a pénzes városi üzletember-barátok örömére, akik számára egy farm legalább olyan egzotikus környezetnek számít, mint a legtávolabbi európai vagy amerikai nagyváros.

De aztán Mehring egészen megszereti a farmját – mondhatni, a vidéki életforma megszállottjává válik: igyekszik kitanulni a gazdálkodást, a városi kapcsolatait egyre inkább elhanyagolja, és megpróbál minél több időt tölteni a birtokán – és közben a „régies”, emberibb léptékű életmód megőrzőjének szerepében tetszeleg. Ám természetesen a vidéki élet sem tökéletes, amint azt Mehring hamarosan megtapasztalja: egy napon például egy ismeretlen férfi holttestére bukkannak az egyik legelőn; a farm környéke egyre gyorsabban iparosodik; és az is kiderül, hogy a farmon dolgozó feketék sem feltétlenül olyan ártatlan, természetközeli életet élő emberek, mint ahogy azt Mehring elképzelte.
Tovább

D. H. Lawrence: Tövis a testben

D. H. Lawrence novellái fullasztóak. Fullasztó maga a környezet, amiben a történetek játszódnak: bányásztelepek és bányák, katonai táborok, túlságosan (már-már „fenyegetően”) dús növényzetű kertek, behavazott falvak, apró házak – csupa zárt hely, ahonnan szinte lehetetlen kiszabadulni, s aminek a nyomasztó atmoszférája egyszerre hangsúlyozza ki és fokozza a szereplők egyébként is nyomasztó helyzetét és lelkiállapotát. És a környezet mellett fullasztó az a tömérdek vágy és érzelem is, amivel a szereplőknek meg kell birkózniuk s amit el kell fojtaniuk, ha a társadalom „normális” tagjai szeretnének lenni. Az elfojtás aztán hol sikerül, hol nem.

A kötet nyitódarabjában, „A porosz tiszt” című novellában például nem sikerül. Ebben a történetben azt a folyamatot követhetjük végig, ahogy a tiszt és a tisztiszolgája közti hatalmi harc egyre inkább eldurvul, és a tiszt egyre kegyetlenebb módokon használja ki és alázza meg az alárendeltjét – jóformán csak a hecc kedvéért. A fiatal tisztiszolgának egy darabig sikerül megőriznie a hidegvérét úgy, hogy a válságos pillanatokban a szerelmére és a katonaságon kívüli életére gondol, de végül olyannyira felgyülemlik benne a feszültség, hogy azt már nem tudja tétlenül elviselni, és elkerülhetetlenné válik a végső, kétségbeesett összecsapás a két férfi között.
Tovább

Hanif Kureishi: Intimitás - Intimacy

Van néhány könyv, amit minél többször olvasok, annál jobbnak tartok: ilyen például a Mrs Dalloway Virginia Woolftól, A szenvedély Jeanette Wintersontól vagy A nagy Gatsby Fitzgeraldtól. És ilyen könyv az Intimitás is: most olvastam harmadszor, és lassan eljutok odáig, hogy ez a regény is az évente-kétévente „kötelezően” újraolvasott kedvenceim közé kerül.
 
Az Intimitás elbeszélője a negyvenes Jay, a történet pedig egyetlen éjszaka, a „legszomorúbb éjszaka” alatt játszódik. Az éjszaka azért olyan szomorú, mert Jay éppen arra készül, hogy másnap reggel elhagyja Susant, akivel sok évig együtt élt, és a két gyerekét. S ezt az utolsó éjszakát Jay arra használja, hogy visszatekintsen a Susannel töltött évekre és hogy végiggondolja a saját helyzetét, érzelmeit, motivációit, vágyait, félelmeit és frusztrációit, s ezáltal megbizonyosodjon arról, hogy tényleg mennie kell.
Tovább
süti beállítások módosítása