Ray Bradbury: Marsbéli krónikák - The Martian Chronicles
Olvastam már a Marsbéli krónikákat valamikor, de nem emlékeztem rá, hogy ez a novellafüzér ilyen jó. Sokszor nagyon szép és mindig rettentő melankolikus, és van benne valami jellegzetes, őseredeti amerikaiság, amit én nagyon szeretek: az a hit vagy remény, hogy elcsesszük ugyan a dolgokat ezerszer is, de csak megpróbáljuk ugyanazt még egyszer, és az ezredik kísérlet után is képesek vagyunk elhinni, hogy a következő alkalommal majd biztos minden sikerülni fog. Nyilvánvalóan általánosítok (szokás szerint), de szerintem semelyik másik ország irodalmában nem található annyi végtelenül magabiztos, a kudarcoktól soha el nem csüggedő, makacs, sokszor agresszív, kíváncsi alak, mint az amerikai irodalomban.
Bradbury is főleg ilyen emberekről ír ebben a könyvben, amely a marsi gyarmatosítás első időszakának krónikája. A hosszabb-rövidebb történetekből (amik nem is mindig „igazi” történetek, néha mások történeteinek újragondolásai vagy csak rövidke, hangulatteremtő életképek) kiderül, hogy hogyan fog hozzá az ember a Mars meghódításához: az első néhány expedíció még kudarcba fullad, aztán a következő már sikeres lesz, aztán a hódítóknak valahogy meg kell találniuk a helyüket az őslakosok által hátrahagyott, emberi szemmel nézve idegen civilizáció romjai között, ami nem könnyű, de aztán az ember szép lassan megtelepszik az új birodalmában – majd egyre több telepes jön és egyre inkább olyan lesz minden, mint „lenn a sivár Földön”.
Bradbury is főleg ilyen emberekről ír ebben a könyvben, amely a marsi gyarmatosítás első időszakának krónikája. A hosszabb-rövidebb történetekből (amik nem is mindig „igazi” történetek, néha mások történeteinek újragondolásai vagy csak rövidke, hangulatteremtő életképek) kiderül, hogy hogyan fog hozzá az ember a Mars meghódításához: az első néhány expedíció még kudarcba fullad, aztán a következő már sikeres lesz, aztán a hódítóknak valahogy meg kell találniuk a helyüket az őslakosok által hátrahagyott, emberi szemmel nézve idegen civilizáció romjai között, ami nem könnyű, de aztán az ember szép lassan megtelepszik az új birodalmában – majd egyre több telepes jön és egyre inkább olyan lesz minden, mint „lenn a sivár Földön”.
Egy efféle történetben mind a gyarmatosítók, mind a gyarmatosítottak oldalán jó sok szomorúság és tragédia akad. Ebben a könyvben többek között az a jó, hogy Bradbury mindkét oldal helyzetét megmutatja (és eközben remekül játszik az olvasó érzelmeivel): az első néhány történetben, amelyek az első, kudarccal végződő Mars-expedíciókról szólnak, számomra például egyértelműen a marslakók a „pozitív” szereplők, és őszintén kívánom, hogy sikerüljön megvédeniük a civilizációjukat és hogy sikerüljön elpusztítaniuk az összes furcsa, harsány, agresszív, nevetségesen önelégült földlakót, aki csak leszáll a bolygójukon.
Aztán később meg az emberekkel érzek együtt, és csodálom őket, mert soha nem adják fel, mert mernek változtatni és új dolgokba kezdeni, és mert idegenben is képesek otthont teremteni maguknak – az persze más kérdés, hogy jelen esetben a gyarmatosításra törekvő földlakók nem is adhatják fel, mert a saját bolygójukat már jóformán tönkretették és muszáj valami mást találniuk helyette; mint ahogy az is más kérdés, hogy a változtatások főleg külsődlegesek, a lényeget nem érintik; és hogy az otthonteremtés idegenben az emberek számára azt jelenti, hogy a megszokott környezetükhöz igazítják az új környezetüket, nem pedig azt, hogy ők alkalmazkodnak az új körülményekhez.
Szóval Bradbury elég anyagot ad a merengéshez meg a moralizáláshoz arról, hogy miért nem jó az, amit és ahogy az ember csinál – még úgy is van elég merengeni- és szomorkodnivaló a könyvben, hogy a Marsbéli krónikák amúgy összességében egészen pozitív színben tünteti fel az emberiséget: mert úgy érzem, Bradbury szerint a sok szánalmas kudarcnál és gyengeségnél mégiscsak fontosabb az, hogy az ember még egyszer megpróbálja. Aztán meg még egyszer.
A könyvet kiadja az Agave.
