Jane Austen: A klastrom titka - Northanger Abbey
Ahhoz több mint tíz éve kétség sem férhet, hogy a Büszkeség és balítélet az örökös kedvenc Austen-könyvem. Ami viszont a többi Austen-regényt illeti, mostanában rájöttem, hogy mindig az a második kedvencem, amelyiket legutóbb olvastam. Most tehát a Klastrom titka.
Nemrég, az Értelem és érzelemről szóló posztomban röviden összefoglaltam, nagyjából miből is áll egy Jane Austen-regény cselekménye, és a Klastrom titka is azt a sémát követi, ennek ellenére most írok egy kicsit a tartalomról.
A történet hősnője a tizenhét éves, gótikus rémregényeken edzett fantáziájú Catherine Morland, aki életében először tölti Bathban a szezont. Először nagyon szenved attól, hogy nem ismer senkit, de ha valaki hősnőnek született, akkor a dolgok természetes rendje szerint elkerülhetetlen, hogy (inkább előbb, mint utóbb) az útjába kerüljön egy hős, úgyhogy a lány hamarosan megismerkedik a csipkelődő, ironikus modorú, de amúgy nagyon kedves Henry Tilney-vel és összebarátkozik a férfi húgával és apjával is. Néhány félreértést és udvariassági malőrt leszámítva minden jól alakul, s amikor a lányt meghívják a család otthonába, Northanger Abbey-be, úgy tűnik, Catherine legvadabb vágyai is valóra válnak és végre belülről is megismerhet egy igazi gótikus kastélyt, amelynek falai közt feltehetően számos kísértet kóborol. Aztán kiderül, hogy minden másként van, mint ahogy azt a naiv Catherine elképzelte.
Nemrég, az Értelem és érzelemről szóló posztomban röviden összefoglaltam, nagyjából miből is áll egy Jane Austen-regény cselekménye, és a Klastrom titka is azt a sémát követi, ennek ellenére most írok egy kicsit a tartalomról.
A történet hősnője a tizenhét éves, gótikus rémregényeken edzett fantáziájú Catherine Morland, aki életében először tölti Bathban a szezont. Először nagyon szenved attól, hogy nem ismer senkit, de ha valaki hősnőnek született, akkor a dolgok természetes rendje szerint elkerülhetetlen, hogy (inkább előbb, mint utóbb) az útjába kerüljön egy hős, úgyhogy a lány hamarosan megismerkedik a csipkelődő, ironikus modorú, de amúgy nagyon kedves Henry Tilney-vel és összebarátkozik a férfi húgával és apjával is. Néhány félreértést és udvariassági malőrt leszámítva minden jól alakul, s amikor a lányt meghívják a család otthonába, Northanger Abbey-be, úgy tűnik, Catherine legvadabb vágyai is valóra válnak és végre belülről is megismerhet egy igazi gótikus kastélyt, amelynek falai közt feltehetően számos kísértet kóborol. Aztán kiderül, hogy minden másként van, mint ahogy azt a naiv Catherine elképzelte.
Azt szokták írni erről a könyvről, hogy a gótikus rémregények paródiája, de ez csak részben igaz. Igaz, hogy Henry Tilney előszeretettel csinál finoman hülyét Catherine-ből a rémregény-imádata miatt, és Catherine sokszor úgy viselkedik, mint egy rémregényhősnő és ezzel nevetségessé teszi magát, de szerintem Austen túl jó véleménnyel van a regényekről (bármifélékről, a rémregényekről is) ahhoz, hogy komolyan bántani akarná őket. Ahogy valahol a könyv elején kifejti, a regényekben megvan minden, ami az emberi viselkedésről, a társadalomról meg úgy egyáltalán a világról tudható, s mindez a legszebb nyelven, a legélvezetesebb módon előadva – ezért aztán Austen azt tartja igazán nevetségesnek és szűklátókörűnek, aki kijelenti, hogy ő aztán nem olvas ilyeneket, mert hiszen ez „csak” regény.
Austen pedig nem akar a saját műfaja ellen beszélni, úgyhogy a könyvében nem sért és nem gúnyolódik, csak ironizál, azt viszont szokás szerint szuperül. A regény első jó néhány fejezetét érdemes lenne szinte teljes egészében idézni, annyira jók és viccesek. Catherine kevéssé „hősnői” külsejének és jellemének, valamint a lány (a hősnők esetében megszokottól eltérően teljesen normális és szeretetteljes) családjának bemutatása például remek.
S Austennek ráadásul még öniróniája is van: pl. Catherine még a legnagyobb érzelmi viharok után is mindig nyugodtan alszik, ami általában nem jellemző a regényekben szereplő fiatal lányokra. Catherine nyugodt álmáról pedig eszembe jut Marianne az Értelem és érzelemből, aki tényleg olyan, amilyennek egy igazi hősnőnek lennie kell, és a szerelmi szenvedései idején egyáltalán nem tud aludni. Nem tudom egyébként, hogy Austen itt és sok más helyen szándékosan önironizál-e, hiszen a Klastrom titka, bár később jelent meg, korábban íródott az Értelem és érzelemnél meg a többi „nagyregénynél”. Viszont lehet, hogy Austen változtatott az eredeti szövegen és utólag beleírt efféle önironikus részleteket. Ugyanakkor az is lehet, hogy az éjszaka álmatlanul hánykolódó lányok, az aggódó anyák, a zsarnoki apák és a többi hasonló karakter annyira elterjedtek voltak a korabeli irodalomban (vagy a valóságban), hogy szinte képtelenség volt regényt írni a szerepeltetésük nélkül, s ezért találhatók efféle szereplők Austen többi regényében – ha így van, akkor az önirónia nem biztos, hogy szándékos. De akár szándékos, akár nem, nekem tetszik.
Mint ahogy tetszik az egész könyv is, a félbehagyott cselekményszálak, a hirtelen mindörökre eltűnő vagy éppen az utolsó előtti oldalon a semmiből előbukkanó szereplők, a túlságosan hirtelen befejezés és az egyéb ifjúkori zsengeségek/gyengeségek ellenére is, mert mindettől függetlenül a Klastrom titka szerintem roppant okos és szórakoztató regény.
