Jane Austen: Értelem és érzelem - Sense and Sensibility
Hiába szeretem ezt a regényt is (igazából nincs olyan Jane Austen-regény, amit nem szeretek), már jó régóta nem olvastam újra, mert volt valami homályos emlékem, hogy ebben a könyvben mintha mindig ősz lenne és esne az eső – én meg Jane Austent inkább a tavaszhoz szeretem kötni, nem az őszhöz. Aztán mivel ez a könyv volt a helyi Jane Austen-könyvklub első találkozójának témája, mégiscsak újraolvastam, és kiderült, hogy az Értelem és érzelemben nem esik mindig az eső – bár az is igaz, hogy ez a könyv kicsit kevésbé napsugaras, mint mondjuk a Büszkeség és balítélet, ami szerintem minden főbb szereplő szempontjából jól végződik.
Mint Jane Austen könyvei általában, ez a regény is a bonyolult 19. századi örökösödési szabályok áldozatává váló, többé-kevésbé pénztelen, ám viszonylag művelt fiatal lányok és a saját jellemük (vagy jellemtelenségük), a múltbeli rossz döntéseik és az őket mindenáron gazdag nővel megházasítani akaró, gonosz rokonaik miatt sínylődő ifjak közötti kapcsolatokról szól – amelyeknek csak egyféle kimenetele lehet: a házasság (s ezt a célt természetesen mind elérik az arra érdemesek).
Ostobácska lányregény ez? Szerintem nem. Két okból sem, s valószínűleg mindkettőről született már néhány ezer tanulmány, úgyhogy én csak egész röviden írok róluk.
Az egyik ok Jane Austen híres iróniája, amivel kapcsolatban csak egyetlen megjegyzésem van: ha az én összes irományom együttvéve annyi iróniát tartalmazna, mint amennyit Ms. Austen bele tud tenni egy-egy jól sikerült bekezdésébe, már elégedett lennék.
A másik ok pedig az írónő jó értelemben vett földhözragadtsága (vagy nevezzük ezt inkább a realitás iránti érzéknek). Ezen azt értem, hogy Jane Austen még a legrózsaszínebb szerelmes jelenetek, a végső egymásra találások és a kapcsolatot korábban lehetetlenné tevő félreértések tisztázásának pillanatában sem tesz úgy, mintha a vonzalom, a rajongás, a szerelem vagy bármi hasonló érzelem önmagában elég lenne egy házassághoz. Ahhoz pénz is kell – bármilyen csúnyán és nem-romantikusan hangzik is ez. Ezért aztán a tipikus Jane Austen-regény utolsó oldalai nemcsak azt az egyszerre megnyugtató és heves sóhajtozásokra ösztönző tényt közlik az olvasóval, hogy a fő szerelmespárok közötti vonzalom és bizalom, valamint a megfelelő jellemvonások birtoklása minden bizonnyal biztosítani fogja az adott pár boldog házaséletét, hanem azt is, hogy a házaspár milyen anyagi körülmények között fog élni.
Egy Jane Austen-féle boldog házaspárnak persze nem muszáj gazdagnak lennie és egész uradalmakat birtokolnia – elég, ha a pár normálisan meg tud élni a jövedelméből. Ugyanakkor emlékeim szerint nincs egyetlen jól sikerült házasság sem Jane Austen regényeiben, amely a felek hirtelen fellángolásából, az anyagiakat teljesen figyelmen kívül hagyva jött létre.
Irónia és realitásérzék – szerintem ezektől olyan jó Jane Austen, és én ezek miatt a jellemzők miatt tudom újra és újra élvezni a regényeit. (Mert hiába az összes Mr. Darcy, Mr. Knightley és a többi csodapasi, aki felbukkan Austen könyveiben, e két tulajdonság nélkül az egész nem lenne az igazi.)
