Könyv, egó, entrópia

2012.már.09.
Írta: entropic 5 komment

Emily Arsenault: Az eltört teáspohár - The Broken Teaglass

Emily Arsenault „bölcsészkrimijének” főhőse, Billy a filozófia szakos diploma megszerzése után Amerika legnagyobb szótárkiadójában kap állást. Az élet az új munkahelyen nem tartogat sok izgalmat: a szótárszerkesztők azzal töltik a napjaikat, hogy újságokat olvasnak (nem lazításképpen, hanem azért, hogy a nyelvben újonnan megjelent szavakat kigyűjtsék), a citátumkatalógusban bogarásznak, hogy az ott megtalálható idézetek segítségével meghatározzák az egyes szavak jelentését, amelyek aztán bekerülnek a szótár következő kiadásába, vagy éppen megpróbálnak egyezségre jutni abban a kérdésben, hogy az átlagos amerikai beszélő hogyan ejti azt a szót, hogy „bruschetta” vagy „feng shui”.

Ám az események érdekes fordulatot vesznek, amikor egy nap Billy és csinos kolléganője, Mona rábukkannak egy furcsa, kissé hátborzongató idézetre a gyűjteményben, ami egy nem létező könyvből származik, s ami mintha egy olyan történet részlete lenne, amely éppen a szótárkiadóban játszódik. Billy és Mona nyomozni kezdenek, hamarosan további idézeteket találnak a nem létező könyvből – és lassan kezd összeállni egy sok évvel korábbi drámai történet, amelynek a főszereplői a szótárkiadó volt vagy jelenlegi munkatársai.
Tovább

Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi - High Fidelity

Már egy jó ideje nem olvasok el válogatás nélkül mindent, amit Nick Hornby ír, mert nagyjából a Hogy legyünk jók? c. regényénél elkezdett roppant mód zavarni az író didaktikussága, úgyhogy azóta csak kb. minden második könyvét olvasom el, de aztán minden újabb könyvnél rájövök, hogy Hornby didaktikusabb, mint valaha, és akkor megint félreteszem őt pár évre.

Sok év Hornby-olvasás alapján amúgy is azt gondolom, ő már rögtön a legelső regényével, a Pop, csajok, satöbbivel megalkotta a maga pop-filozofikus remekét, és azóta sem sikerült még egy ilyen jó könyvet írnia. A Pop, csajok viszont annyira jó, hogy már több mint tíz éve olvasom lelkesen újra meg újra, és hiába változott ennyi idő alatt sokat az ízlésem, ezt a könyvet még mindig ugyanúgy élvezem, mint amikor először olvastam. (Sőt: egyre jobban élvezem.)
Tovább

Wendy Holden: Fame Fatale

Lobo mondta nemrég, hogy ebben a könyvben jó kis irodalmi poénok és odamondogatások vannak, én meg nagyon bírom az ilyesmiket, úgyhogy gyorsan elolvastam a könyvet. Jó, annyira azért nem gyorsan, mert nagyjából a könyv felénél elkezdtem roppant mód unni a történetet és utána csak kb. napi harmincoldalas lépésekben voltam képes haladni vele.

Pedig a Fame Fatale egész jó és főleg nagyon szórakoztató könyvnek indult. Az egyik főszereplő, Grace egy kis könyvkiadónál dolgozik (a kiadó neve Hatto & Hatto, ami biztos nem véletlenül emlékeztet az angol Chatto & Windus kiadó nevére), ami olyan írókra szakosodott, akik a világon senkit nem érdekelnek. Grace a teljesen érdektelen szerzők marketingjéért felelős, és a könyv elején úgy tűnik, egészen jól mennek a dolgok, hiszen a kiadó egyik szerzőjét, Henry Moont még egy neves irodalmi fesztiválra is meghívják – az már más kérdés, hogy kiderül, a meghívás egy sajnálatos félreértés eredménye (a fesztiválszervezők ugyanis valamiért azt képzelték, hogy az író Sucking Stones című útikönyve valami jó kis szaftos történet a Rolling Stones zenekar groupie-jairól). Grace és Henry mindenesetre egymásba gabalyodnak a fesztiválon, de sajnos Grace-nek már van barátja, s ez kicsit megnehezíti a dolgokat.
Tovább

Alice Munro: Mennyi boldogság! - Too Much Happiness

Olvastam már korábban ajánlókat Alice Munro könyveiről, amelyekre ugyan már nem emlékeztem túlságosan, de annyi azért rémlett belőlük, hogy a kötet címét elolvasva biztos voltam benne, hogy a „mennyi boldogság!” felkiáltást inkább ironikusan kell érteni, semmint szó szerint. És tényleg így van. Nem mintha Alice Munro olyan kegyetlenül ironikusnak tűnne első ránézésre – vagyis inkább úgy mondanám, hogy az írónő nem annyira a szavak szintjén ironizál, hanem a helyzetek, sőt egész élettörténetek szintjén. (A poszt tartalmaz néhány kisebb spoilert.)

Például a kötet első novellájában, a Dimenziókban, a fiatal, elnyomott feleség évekig tűri mániákus férje zsarnokoskodását és az állandó kioktatást, majd amikor egyetlenegyszer elege lesz és egy éjszakára elmenekül otthonról, másnap reggel arra ér haza, hogy a férje jóvátehetetlen módon feldúlta az életüket – és persze az egész a nő hibája, hiszen a férj érvelése szerint nem lett volna szabad elrohannia otthonról.

De a látszólag oly boldog, oly harmonikus kapcsolatokról éppúgy kiderülhet, hogy a pár valamelyik tagja szörnyű irónia áldozata: mint például a Fikció című novellában, amelyben az iskola hajdani két legintelligensebb diákja köt házasságot és közösen felépítenek maguknak egy tartalmas és minden szempontból kielégítő életet – aztán kiderül, hogy a szuperintelligens, nyugodt, megbízható férfi a szuperintelligens és vonzó felesége helyett inkább a zaklatott múltú, ex-alkoholista segédjét részesíti előnyben.
Tovább

Tao Lin: Richard Yates

A könyv hátsó borítóján és az első oldalakon olvasható kritikaidézetekben a következő szerzőkhöz hasonlítják Tao Lint (nemcsak ezt a könyvét, hanem a műveit általában): Samuel Beckett, Albert Camus, Franz Kafka, Bret Easton Ellis – és lehet, hogy kifelejtettem valakit. Ha valakit ilyen nevekhez hasonlítanak, akkor az illetőnek minimum az évszázad egyik legnagyobb írójának kéne lennie.

De attól, hogy egy regény abszurd, az írója még nem lesz mindjárt Beckett vagy Camus; attól, hogy egy könyv egy fenyegető, kiismerhetetlen, az embert rettegéssel és szomorúsággal eltöltő (virtuális/valóságos) világban játszódik, az írója még nem lesz mindjárt Kafka; és attól, hogy egy író minimalista, még nem lesz mindjárt Bret Easton Ellis. (Tao Linhez képest egyébként Bret Easton Ellis minimalizmusa maga a gyönyörűséges, elomló líraiság. És ezzel nem Tao Lint szeretném dicsérni.)

És attól, hogy Tao Lint az előbb említett írókhoz hasonlítják, még nem lesz ő az évszázad zsenije. Vagyis még lehet az valamikor, végül is Lin még nagyon fiatal, de én remélem, hogy nem lesz az. És remélem, hogy nem ez a fajta írás lesz „az irodalom jövője” – ahogy azt szintén valamelyik kritikaidézetben írják.
Tovább

Tore Renberg: Szerettem másképp is

Tore Renberg regényének kamasz hőse, Jarle, átlagosnak mondható életet él: iskolába jár, hétvégén a barátaival iszik, majd a barátnőjével szerelmeskedik. Emellett egy amatőr zenekarban is játszik és úgy próbálja minél különlegesebb személyiségnek beállítani magát, hogy „alternatív” nézeteket hangoztat és csupa olyan zenét hallgat, amit rajta kívül szinte senki sem ismer (Jarle legalábbis szereti azt képzelni, hogy nem). Jarle – tizenhét éves korának minden elbizakodottságával – azt gondolja, hogy már mindent tud a világról, de aztán 1990 januárjában hirtelen minden megváltozik és a fiú magabiztossága egycsapásra semmivé válik. Egy nap ugyanis új fiú bukkan fel az iskolában: a szép arcú, különös mosolyú, egyszerű szavú Yngve, akibe Jarle első látásra beleszeret.

Jarle persze nem tudja rögtön a nevén nevezni azt, amit érez. Csak azt tudja, hogy mindennél jobban vágyik Yngve közelségére, hogy szeretné megérinteni, és hogy ha Yngvéről van szó, akkor jelentőségüket vesztik az olyasféle, a barátkozást általában kizáró tényezők, mint mondjuk az, hogy Yngve olyan „burzsuj” sportot űz, mint a tenisz, vagy hogy olyan „kommersz” zenekarokat hallgat, mint mondjuk a Duran Duran.

Ez mind nem számít, mert Jarle úgy érzi, Yngve nélkül sosem lehet teljes az élete, így hát megpróbál közelebbről is megismerkedni a másikkal: a fiú szerelmes botladozásainak része, hogy „véletlenül” felbukkan Yngve otthonában, elkezd érdeklődést mutatni az Yngve által kedvelt dolgok iránt, és még a hosszú, zsíros hajzatát is divatos frizurára cseréli, gondolván, hogy az biztos jobban tetszik majd Yngvének – mindezzel párhuzamosan pedig kezd elhanyagolni mindenkit, aki még az „Yngve előtti” életéhez tartozik.
Tovább

Cserna-Szabó András - Fehér Béla: Ede a levesben

A „gasztrokrimik” műfajmegjelöléssel ellátott kötetben a szerzők a magyar gasztronómia múltjában bőven előforduló rejtélyeknek, legendáknak és félreértéseknek járnak utána, illetve felvázolják néhány olyan ember portréját, akik valamilyen módon jelentős szerepet játszottak a magyar gasztronómia történetében: vagy szakácskönyvet írtak-szerkesztettek, vagy lefektették a bor filozófiájának alapjait, vagy egyszerűen csak szerettek jókat enni, és ezzel az igényükkel jó ételek feltalálására és felszolgálására ösztönözték a családtagjaikat és az általuk kedvelt vendéglők szakácsait.

A kötet írásai közül néhány már rég elfeledett, vagy elfeledett eredetű ételekkel foglalkozik: olvashatunk például a csíkról és a barabolyról, amelyek mára nyomtalanul eltűntek, pedig nem is olyan régen még létfontosságú szerepük volt akár egész vidékek lakosságának élelmezésében, illetve megtudhatjuk, hogy honnan ered(het) a tokány elnevezésű étel, amit Fehér Béla szerint senki nem készít otthon, szándékosan (vagyis senki nem áll elő a saját konyhájában azzal az ötlettel, hogy valami jó kis tokányt főz aznap ebédre), viszont a vendéglők és a menzák étlapjáról kiirthatatlan.
Tovább

Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

A chilei Luis Sepúlveda regénye az Amazonas menti őserdő egyik aprócska, eldugott településén, a kissé ironikusan elnevezett El Idilióban játszódik. Bár El Idilio a dzsungel mélyén fekszik és mérhetetlenül távol van a nagyvilágtól, kicsiben megtalálható benne az összes gond, baj és nyavalya, ami csak sújthatja az embert: a falu lakóinak nyugalmát hol a fogbetegségek zavarják meg, hol a városi származású, merev, hatalommániás polgármester értelmetlen rendeletei, hol pedig az, hogy a vidékre egyre gyakrabban érkeznek arany után kutató szerencselovagok és az itt élő egzotikus állatok bőrére vágyó amerikai turisták, akik szeretik eljátszani a nagy vadászt.
 
A magukat tapasztalt dzsungeljárónak képzelő, ám az őserdei életről, illetve az emberek és a természet közti kényes egyensúlyról mit sem tudó idegen vadászok az okozói annak a tragikus esetnek is, amelyre aztán a történet épül. Egy amerikai vadász ugyanis elejt néhány ocelotkölyköt, s ezzel mélységesen felbőszíti a kölykök anyját, aki rövid úton végez is a vadásszal. Ám ha egy ocelotot egyszer feldühítettek, akkor nem elég neki egy áldozat, és mivel számára minden ember szaga ugyanolyan, mint azé, aki a fájdalmát okozta, a környéken egyetlen ember sem élhet többé biztonságban.
Tovább

Lee Child: Megérte meghalni - Worth Dying For

Lee Child olyan szerző, aki – most már tudom – nagyon sikeres, de én eddig a nevét sem hallottam soha, és korábban bizonyára számtalanszor elmentem a könyvei mellett a könyvesboltban, anélkül hogy egy pillantást is vetettem volna rájuk. Viszont nemrég Katherine Grey írt egy szuper posztot Child könyveiről, és bár nem vagyok éppen lelkes thriller- és krimiolvasó, mégis kíváncsi lettem a Jack Reacher-regényekre, úgyhogy megvettem az első Reacher-thrillert, ami az utamba került. Ez éppen a sorozat (jelenleg) utolsó előtti darabja volt, de ez szerencsére nem jelentett gondot az olvasás során, mert volt ugyan néhány utalás olyan dolgokra, amelyek, gondolom, valamelyik előző regényben történhettek, de a történet a régebbi könyvek ismerete nélkül is élvezhető volt.
 
A történet úgy indul, hogy a magányos és rettenthetetlen igazságosztó, Jack Reacher megérkezik a semmi közepére, egy kis nebraskai közösségbe, és megszáll a hatvanmérföldes körzetben található egyetlen motelben. Természetesen már az első este belekeveredik egy családi viszályba, amiből minden helyi lakos szerint jobb lett volna kimaradnia. Ám ami elsőre csak egy „átlagos” feleségbántalmazós ügynek tűnik, az igazából csak a dolgok felszíne, s Reacher valójában a Duncan-klánnal kerül szembe, amelynek tagjai amellett, hogy negyedszázada terrorizálják a helyi farmereket, mindenféle súlyos és sötét ügyekben is részt vesznek, ráadásul az a gyanú is felmerül, hogy közük van egy kislány huszonöt évvel ezelőtti eltűnéséhez. De persze Jack Reacher nem az a fajta ember, aki megijed egy rossz hírű családi bűnbandától és egy tucat százötven kilós verőlegénytől, úgyhogy rögvest beleveti magát a nyomozásba, amelyben számos szövetségese akad az elnyomott és megfélemlített lakosok közül.
Tovább

Charlotte Brontë: Shirley

A 19. század elején, a napóleoni háborúk idején játszódó könyv címszereplője valahol a 170. oldal környékén bukkan fel először – ebből az aprócska tényből talán máris sejthető, hogy egy meglehetősen lassan, ráérősen hömpölygő regényről van szó. Még mielőtt az önálló és öntörvényű, az adott korban valószínűleg szinte elviselhetetlenül férfiasnak számító Shirley megjelenik a színen, betekintést nyerünk a yorkshire-i szövödék világába és a környékbeli papság életébe. Emellett megismerjük a finom, érzékeny, „klasszikusan” nőies Caroline-t, a helyi pap unokahúgát is, aki a történet kezdetén éppen kezd komolyan beleszeretni távoli unokatestvérébe, a félig külföldi származású, gyártulajdonos Robertbe, akinek viszont kisebb gondja is nagyobb annál, hogy a romantikus szerelemmel foglalkozzon, hiszen a háborús viszonyok, na meg a környékbeli elégedetlen munkásokat tömörítő gépromboló bandák épp eléggé megnehezítik számára azt, hogy talpon maradjon.

Aztán végül Shirley is megérkezik Yorkshire-be, és az addig lassacskán folydogáló történet némileg felgyorsul: Shirley és Caroline bizalmas barátnők lesznek és szívük minden titkát megosztják egymással, de nemcsak sétával és csacsogással töltik az időt, hanem együtt ügyködnek azon, hogy a környék szegényeinek sorsát enyhítsék. Ez idő alatt Robert kénytelen drasztikus lépéseket tenni, hogy a gyárát mentse – és eközben még az élete is veszélybe kerül.

Tovább
süti beállítások módosítása