
Tore Renberg regényének kamasz hőse, Jarle, átlagosnak mondható életet él: iskolába jár, hétvégén a barátaival iszik, majd a barátnőjével szerelmeskedik. Emellett egy amatőr zenekarban is játszik és úgy próbálja minél különlegesebb személyiségnek beállítani magát, hogy „alternatív” nézeteket hangoztat és csupa olyan zenét hallgat, amit rajta kívül szinte senki sem ismer (Jarle legalábbis szereti azt képzelni, hogy nem). Jarle – tizenhét éves korának minden elbizakodottságával – azt gondolja, hogy már mindent tud a világról, de aztán 1990 januárjában hirtelen minden megváltozik és a fiú magabiztossága egycsapásra semmivé válik. Egy nap ugyanis új fiú bukkan fel az iskolában: a szép arcú, különös mosolyú, egyszerű szavú Yngve, akibe Jarle első látásra beleszeret.
Jarle persze nem tudja rögtön a nevén nevezni azt, amit érez. Csak azt tudja, hogy mindennél jobban vágyik Yngve közelségére, hogy szeretné megérinteni, és hogy ha Yngvéről van szó, akkor jelentőségüket vesztik az olyasféle, a barátkozást általában kizáró tényezők, mint mondjuk az, hogy Yngve olyan „burzsuj” sportot űz, mint a tenisz, vagy hogy olyan „kommersz” zenekarokat hallgat, mint mondjuk a Duran Duran.
Ez mind nem számít, mert Jarle úgy érzi, Yngve nélkül sosem lehet teljes az élete, így hát megpróbál közelebbről is megismerkedni a másikkal: a fiú szerelmes botladozásainak része, hogy „véletlenül” felbukkan Yngve otthonában, elkezd érdeklődést mutatni az Yngve által kedvelt dolgok iránt, és még a hosszú, zsíros hajzatát is divatos frizurára cseréli, gondolván, hogy az biztos jobban tetszik majd Yngvének – mindezzel párhuzamosan pedig kezd elhanyagolni mindenkit, aki még az „Yngve előtti” életéhez tartozik.