Már legalább kéttucatnyi poszt íródott erről a könyvről, úgyhogy a történetleírással nem bajlódok, mert az bárhol elolvasható. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy nem tartozom a könyv célcsoportjába (a hivatalos meghatározást nézve már egy ideje nem vagyok „young adult”, bár amikor az voltam, akkor sem én lettem volna a könyv ideális olvasója) – de hát miért ne olvashatnék időnként nem nekem való könyveket is?

A könyvről alkotott véleményemet egy mondatban össze tudom foglalni: semmi különös, de legalább ártalmatlan. (Ez egyébként nem olyan kis dolog, mert egy csomó agyondicsért, de amúgy semmi különös könyvet valamelyest ártalmasnak tartok, úgyhogy azokhoz képest ez sokkal jobb.) Viszont ritkán írok egymondatos blogposztokat, és ha már egyszer elolvastam a könyvet, nem állom meg, hogy ne kötözködjek egy keveset, mert elég sok zavaró dolog van a regényben.

Abban nincsen semmi meglepő, hogy egy véletlenszerűen kiválasztott tévébemondóból, egy ki tudja, pontosan mivel foglalkozó celebből vagy egy megfelelő helyeken sertepertélő ingyenélőből egy pillanat alatt ismert író válhat. Például Poljakov regényének narrátorából is úgy lett író, hogy szexbarlangot létesített a lakásában, ahol a vérbő irodalmárok kiélhették a vágyaikat – cserébe a narrátor íróigazolványt kapott, sőt még egy kötete is megjelent.

Ez talán még nem is olyan különleges karrierút. A regény fő szálában ábrázolt karrier viszont annál meglepőbb: az elbeszélő afféle modern Higgins professzorként fogadást köt egy barátjával, s azt állítja, hogy néhány hónap leforgása alatt képes híres írót csinálni az első emberből, akit az utcáról rángat be – még akkor is, ha az illető esetleg soha nem is írt semmit. A két barát a kissé együgyű, irodalmi ambíciókat egyáltalán nem dédelgető Viktor (Vityok) Akasint választja kísérleti alanynak. Vityok korábban építkezéseken dolgozott, de szerencsére éppen kirúgták, úgyhogy van ideje arra, hogy irodalmi karriert építsen magának a semmiből – a narrátor instrukciói alapján.