Már legalább kéttucatnyi poszt íródott erről a könyvről, úgyhogy a történetleírással nem bajlódok, mert az bárhol elolvasható. Azzal természetesen tisztában voltam, hogy nem tartozom a könyv célcsoportjába (a hivatalos meghatározást nézve már egy ideje nem vagyok „young adult”, bár amikor az voltam, akkor sem én lettem volna a könyv ideális olvasója) – de hát miért ne olvashatnék időnként nem nekem való könyveket is?

A könyvről alkotott véleményemet egy mondatban össze tudom foglalni: semmi különös, de legalább ártalmatlan. (Ez egyébként nem olyan kis dolog, mert egy csomó agyondicsért, de amúgy semmi különös könyvet valamelyest ártalmasnak tartok, úgyhogy azokhoz képest ez sokkal jobb.) Viszont ritkán írok egymondatos blogposztokat, és ha már egyszer elolvastam a könyvet, nem állom meg, hogy ne kötözködjek egy keveset, mert elég sok zavaró dolog van a regényben.

Az egyik ezek közül az, hogy az írónő lépten-nyomon spanyol szavakat és félmondatokat illeszt a szövegbe, mivelhogy a főszereplő fiú, Alex mexikói. A nyelvhasználat persze jellemző az emberre, és egy spanyol anyanyelvű ember biztos óhatatlanul is spanyolul mond egyes dolgokat – de ettől még nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet a szöveget véletlenszerűen telepakolni spanyol szavakkal. Én nem érzem úgy, hogy Alex karaktere árnyaltabb lenne ezáltal, és a történet sem lesz sokkal életszagúbb ettől.

A regény másik gyengesége a hitelesség/hihetőség majdnem teljes hiánya. Simone Elkeles azt a taktikát követi, hogy ötvenháromszor elismétli a lényegesebb tudnivalókat, feltehetően abban bízva, hogy a sok ismétléstől majd hihetővé válnak ezek a dolgok. Hát, nem. Bár Brittany, a főszereplő lány folyton azt mondogatja, hogy az élete egyáltalán nem tökéletes és keményen kell küzdenie azért, hogy fenntartsa a világ előtt a tökéletesség látszatát, én ezt nem hiszem el. És ugyanez áll Alexre is: a valóságban biztosan roppant veszélyes életforma egy mexikói drog-, fegyver- és még ki-tudja-mi-kereskedő, folyton utcai harcokba bonyolódó banda tagjának lenni, de ahhoz, hogy ezt a veszélyt én érzékeljem egy regényben, egy kicsit kevés kétoldalanként azt mondogatni, hogy „juj, a banda, aminek Alex is a tagja, nagyon-nagyon veszélyes ám”. Egyébként fogalmam sincs, mi kell ahhoz, hogy valami hiteles legyen egy könyvben, de én nem is vagyok író, úgyhogy nem az én dolgom kitalálni, hogy hogyan kell hiteles regényt írni.

A harmadik dolog, ami engem zavart, a regény narrációja. Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyekben több elbeszélő van, úgyhogy igazán remek ötletnek tartom, hogy a regényben az egyik fejezetet Brittany, a másikat meg Alex meséli. De azért a két narrátor szerepeltetésének lehetne valami funkciója is, mondjuk azon kívül, hogy így felváltva olvashatjuk Brittanyt és Alexet, amint a másik tökéletes, szuperszexi testéről áradozik. (Persze Simone Elkeles nyilván így értelmezi a „dolgokat különböző nézőpontokból láttatni” kifejezést.) És ha már mindenképpen szükség van két narrátorra, akkor jó lenne valahogy megkülönböztethetővé tenni őket, mert hiába volt minden fejezet elejére odaírva, hogy ki az elbeszélő, én néha hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ki beszél, lévén, hogy Alex és Brittany stílusa és szókincse között nagyjából annyi volt a különbség, hogy Alex néha spanyolul és/vagy csúnyán beszélt, Brittany meg nem – tehát ha Alex épp nem beszélt se spanyolul, se csúnyán, az ő kifejezésmódja semmiben sem tért el Brittanyétól.

Mindezek ellenére egyébként a regény nem annyira kellemetlenül idegtépő, és összességében egészen olvasható. Persze csak egyszer, és leginkább akkor, ha épp nincs jobb dolgunk.