Alex Garland: Hiperkocka - The Tesseract
Azt hiszem, le kellene szoknom a fülszövegek meg a főleg az angol nyelvű könyvek borítóján és első/utolsó pár lapján erősen burjánzó kritikaidézetek olvasásáról. Bár a naivitásom továbbra is határtalan és minden alkalommal készséggel elhiszem, hogy a könyv, amit éppen olvasni készülök, felkavaró, szívszaggató, elképesztően fordulatos, az emberi lélek mélyébe ásó (stb.), de úgy tűnik, az angol fülszöveg- és recenzióírók egészen mást értenek ezeken a kifejezéseken, mint én. A Hiperkocka általam birtokolt példányának hátsó borítóján például olyasmiket írnak, hogy ez egy „lélegzet-elállító regény” meg hogy a szereplők sorsa egy „pusztító erejű fináléban” fonódik össze. És bár a Hiperkocka egészen jó regény, a lélegzet-elállítás és pusztító erő szerintem nem jellemző rá, úgyhogy a borító által keltett elvárásokhoz képest a regény csalódás volt számomra. (A bejegyzés, szokás szerint, kicsit spoileres.)
A Hiperkocka Manilában játszódik, és három történetet mesél el. Az első történet szereplői a manilai alvilág prominens tagjai: a kegyetlenségéről és rendíthetetlenségéről híres Don Pepe és az emberei épp arra készülnek, hogy valamilyen üzleti ügyben találkozzanak egy angol férfival, Seannal. Lehet, hogy leszámolás készülődik, de lehet, hogy nem – a Sean által észrevett baljós jelek ellenére számomra ez nem volt egyértelmű. Sean mindenesetre meghoz egy döntést, aminek a következményeit ugyan előre sejti, de még így is jobbnak ítéli ezt, mind a tétlen várakozást.
A Hiperkocka Manilában játszódik, és három történetet mesél el. Az első történet szereplői a manilai alvilág prominens tagjai: a kegyetlenségéről és rendíthetetlenségéről híres Don Pepe és az emberei épp arra készülnek, hogy valamilyen üzleti ügyben találkozzanak egy angol férfival, Seannal. Lehet, hogy leszámolás készülődik, de lehet, hogy nem – a Sean által észrevett baljós jelek ellenére számomra ez nem volt egyértelmű. Sean mindenesetre meghoz egy döntést, aminek a következményeit ugyan előre sejti, de még így is jobbnak ítéli ezt, mind a tétlen várakozást.
A második történetben az orvos Rosa éppen a férjét várja haza, de a férfi késik: először egy dugóban vesztegel, utána pedig kereket kell cserélnie, mert két utcakölyök játékból kilyukasztotta a kocsija kerekét. Rosa közben a gyerekeit próbálja ágyba dugni, majd tévét néz az anyjával. A nyugalmas estét aztán lövöldözés zavarja meg és Rosa biztonságos kis kertvárosa egy pillanat alatt alvilági leszámolás színhelyévé változik.
A harmadik történet főszereplője két utcagyerek, Vincente és Totoy, akik együtt töltik az estét, s először játékból kilyukasztják egy dugóban veszteglő férfi kocsijának a kerekét, majd pedig üldözőbe vesznek két alvilági figurát, akik maguk is egy férfit üldöznek keresztül-kasul a manilai gettóban, majd végül egy kellemesebb városrészben.
Gondolom, ennyiből kiderül, hogy kb. hol vannak a történetek kapcsolódási pontjai és hogy hol és milyen körülmények között találkoznak egymással a három történet szereplői, akik normál esetben valószínűleg sosem keresztezték volna egymás útját. Én általában szeretem az olyan történeteket, amelyek mindenféle váratlanul kereszteződő életutakról meg a véletlennek látszó találkozások sorsfordító hatásáról szólnak, de a Hiperkocka nem győzött meg. Úgy tűnik nekem, ebben a könyvben a véletlen egybeesések tényleg véletlenek, és nem hordoznak semmiféle mögöttes jelentést, és az, hogy a három történet valamelyest összefonódik, számomra semmivel sem teszi többé és jobbá a könyvet, mint hogyha egymás után elolvastam volna három különálló elbeszélést.
Ennek ellenére viszont a Hiperkocka nem rossz könyv. Akár a Partban, Alex Garland ebben a regényben is remekel, ami a baljós cselekedetek, sötét érzelmek és a „jellegzetes” (mármint számomra, aki sosem jártam arrafelé) távol-keleti hangulat és életmód ábrázolását illeti. És a három történet közül kettő nekem nagyon tetszik. Sean, Don Pepe meg a többiek alvilági mesterkedéseinek sztorija ugyan kevéssé érdekelt, és úgy éreztem, túl kevés derült ki a szereplőkről ahhoz, hogy képes legyek bármit is érezni irántuk, a második és harmadik történettel ellenben nem volt ilyen gondom. Bár azokban is csak élettörténet-szkeccseket és néhány felidézett emlékképet kapunk, ezek nekem pont elegek voltak ahhoz, hogy magam elé tudjam képzelni a szereplők lelkivilágát és bele tudjam élni magam a helyzetükbe. És pl. Rosa és a kamaszkori szerelme, Lito történetét, vagy a harmadik történetben az utcagyerekek álmait magnóra vevő tudós férfi mintegy véletlenül felvillantott tragédiáját tényleg szívfacsarónak találtam.
Szóval az ilyesmik miatt egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam ezt a regényt (amúgy sem túl hosszú), de azért nem mondanám, hogy a Hiperkockát olvasva elállt a lélegzetem. És ebből a regényből nem lesz kétévente újraolvasós könyv, mint a Partból.
