Ari Behn: Rohadt szomorú
Gondolom, a könyvben olvasható mininovellák (amik közül némelyik olyan hosszú sincs, mint egy átlagos poszt ezen a blogon) hatása, hogy úgy érzem, nem tudok hosszan írni erről a könyvről. Például e novellák kapcsán biztos nem tudnék olyasféle elmélkedést írni a norvég társadalomról, a család válságáról meg a mindenféle új nemi és egyéb szerepekről, mint amilyen a könyv fülszövegében olvasható. Nem hülyeség persze, ami ott le van írva, de olyan aprók és (látszólag) egyszerűek ezek a novellák, hogy most az egyszer még én is úgy érzem, hogy nem érdemes sokat beszélnem róluk, mert sokkal egyszerűbb és „hatékonyabb” dolog elolvasni magát a könyvet, mint megpróbálni elképzelni a novellákat az én posztom alapján. Azért persze mégis írok valamit, mert Ari Behnnel ellentétben én képtelen vagyok minimál-írásokat alkotni.
A novellák aprócska, mégis fontos eseményekre koncentrálnak: az egyikben pl. a gyakran távol lévő fiatal férfi arra tér haza a feleségéhez, hogy valaki medencét ásott a kertjében, s mint kiderül, ez a valaki az apja volt. Egy másikban a főszereplő Las Vegasban időzik és szeretné megtalálni a szerencséjét, de amit megnyer, az csak egy éjszaka két kurvával meg a kanapén alvó stricijeikkel. Egy harmadikban az olimpiai éremre is esélyesnek tartott sportolónő karrierje mindössze három másodperc alatt véget ér. Egy negyedikben a focirajongó (focihuligán?) főszereplőnek döntenie kell, hogy továbbra is a foci lesz-e az élete vagy inkább a felesége. És így tovább. (Pável írt azokról is, amiket én itt nem említek.)
A novellák aprócska, mégis fontos eseményekre koncentrálnak: az egyikben pl. a gyakran távol lévő fiatal férfi arra tér haza a feleségéhez, hogy valaki medencét ásott a kertjében, s mint kiderül, ez a valaki az apja volt. Egy másikban a főszereplő Las Vegasban időzik és szeretné megtalálni a szerencséjét, de amit megnyer, az csak egy éjszaka két kurvával meg a kanapén alvó stricijeikkel. Egy harmadikban az olimpiai éremre is esélyesnek tartott sportolónő karrierje mindössze három másodperc alatt véget ér. Egy negyedikben a focirajongó (focihuligán?) főszereplőnek döntenie kell, hogy továbbra is a foci lesz-e az élete vagy inkább a felesége. És így tovább. (Pável írt azokról is, amiket én itt nem említek.)
Ezek a novellák nagyon rövidek és sűrűek, és természetesen sokkal több mindent hagynak kimondatlanul, mint amennyit kimondanak. De a rövidség nem hagy hiányérzetet maga után, a sűrűség nem fojtogató, a kimondatlan dolgok pedig elképzelhetők. Nem kell például tudnom, hogy az „Úszómedence” hősének mi a neve, mióta házas és milyen feszültségek vannak közte meg a felesége vagy közte meg az apja között – ezen információk nélkül is remekül elképzelhető, hogy miért rossz érzés neki az, hogy az apja medencét épített a kertjében vagy az, hogy a felesége örül a medencének.
Egyébként ezek a novellák sokszor nagyon szépek és kevés szóval is roppant kifejezőek: A „Játéknak vége” utolsó sorai a feleség fényképéről, amit a fociőrült főszereplő meccs közben bedobott a pályára, gyönyörűek. És szép a címadó novella narrátorának „tipikusan” férfias ábrándozása a véletlenül megismert nőről, aki az első szóra hajlandó vele vad szexbe bonyolódni. És Ari Behntől elég egy mondat, hogy magam előtt lássam a violaszín amerikai eget és a csillogó Las Vegast, ahol végtelen hosszú limuzinok cirkálnak az utcákon.
Szóval jó könyv. (Behn állítólag azóta sem írt ilyen jót.)
Egyébként ezek a novellák sokszor nagyon szépek és kevés szóval is roppant kifejezőek: A „Játéknak vége” utolsó sorai a feleség fényképéről, amit a fociőrült főszereplő meccs közben bedobott a pályára, gyönyörűek. És szép a címadó novella narrátorának „tipikusan” férfias ábrándozása a véletlenül megismert nőről, aki az első szóra hajlandó vele vad szexbe bonyolódni. És Ari Behntől elég egy mondat, hogy magam előtt lássam a violaszín amerikai eget és a csillogó Las Vegast, ahol végtelen hosszú limuzinok cirkálnak az utcákon.
Szóval jó könyv. (Behn állítólag azóta sem írt ilyen jót.)
