Örülök, hogy ennek a könyvnek ennyire tömegből-kitűnő színe van (élőben még sokkal inkább, mint a képen), különben biztos elkerülte volna a figyelmemet. És örülök, hogy másnap visszamentem megvenni, miután az első megpillantás és megtapogatás után még otthagytam a boltban, gondolván, hogy nincs nekem akkora szükségem egy antológiára, aminek a fő vonzereje a borító elképesztő színe, valamint az, hogy a címében szerepelnek az „amerikai” és a „novella” szavak, s ami húsz olyan novellát tartalmaz, amelyek közül tizenkilencnek a szerzőjéről még sosem hallottam (az egy kivétel Joyce Carol Oates volt). És végül annak is örülök, hogy ezúttal visszafogtam magam és nem a szokott tempómban rohantam végig a könyvön, hanem naponta egy vagy maximum kettő novellát olvastam el, mert ezek a történetek tényleg megérdemelték, hogy egyesével figyeljek rájuk.

Nem tudom, ez az antológia minden évben ilyen szuperjó-e, vagy pedig a 2011-es szerkesztő, Geraldine Brooks ízlése hasonlít nagyon az enyémre (vagy az enyém az övére), de ez most nem is olyan fontos, a lényeg, hogy ez egy remek válogatás. A húsz novellából egy sem volt unalmas, semmitmondó, idegtépően szájbarágós vagy csak szimplán rémes, és volt legalább tíz olyan, aminek a szerzőjétől bármikor szívesen elolvasnék mást is. (S ezt bizonyára meg is fogom tenni.)

(A bejegyzés spoilereket tartalmaz.)

Dennis Lehane-t eddig is kedveltem a korábban olvasott két regénye alapján. De a Viharszigettel és a Megszentelt életekkel kapcsolatban a fő elismerésem valamiféle negatív elismerés volt: ezek a könyvek nem azért tetszettek, mert annyira különlegesek voltak, vagy mert alapjaiban újították meg a műfajukat, vagy mert olyan élményt nyújtottak nekem, amilyet még sosem éltem át. Nem. Lehane eddig olvasott regényei azért tetszettek, mert normálisan meg voltak írva, volt történetük, voltak érdekes, gondolkodó és érző szereplőik és voltak bennük jó szövegek. (Végül is ezek alapdolgok – vagyis jó lenne, ha azok lennének –, de valamiért viszonylag ritka, hogy ez mind meglegyen egy átlagos könyvben.) Ezekben a könyvekben tehát az volt a jó, hogy nem volt mit kritizálni rajtuk – jók voltak úgy, ahogy voltak, anélkül hogy kiemelkedőek lettek volna, s bár ez biztos roppant leereszkedően hangzik, de ez nem olyan kis dicséret.

A Titokzatos folyó ellenben nem azért tetszett, mert nincs benne semmi rossz, hanem azért, mert remek könyv. A történet főszereplője három férfi, akik gyerekkorukban folyton együtt bandáztak, mígnem egy napon történt valami: egyikük, a lúzer Dave beszállt két, első pillantásra rendőrnek látszó férfi kocsijába, s amikor négy nap múlva megszökött az igazából-nem-rendőrök fogságából és hazatért, hirtelen már semmi sem volt ugyanolyan. Dave személyisége az átélt élmények hatására kettéhasadt; a hallgatag, vagány, ugyanakkor roppant mély érzésű Jimmy szívében megtelepedett a szomorúság; Sean meg amúgy is túl jó fiú volt ahhoz, hogy sokáig a másik két, kevésbé jó környékről származó és kevésbé kedvező családi háttérrel rendelkező gyerek barátja lehessen.

A tavaly teremtett hagyományt folytatva megint írok egy listát az idei legnagyobb olvasmányélményeimről, mert egyrészt még mindig szeretek listákat írni, másrészt pedig szeretem a korábbi posztjaimat linkelni, s ha a kettőt egyszerre tehetem, az még jobb. Idén a kedvenc újraolvasásaimat is sorra vettem – szokás szerint ebben az évben is sok könyvet újraolvastam, de úgy érzem, nem igazságos újraolvasott könyveket egy listába tenni az idén először olvasottakkal. A könyvek az olvasás sorrendjében szerepelnek a listákon.

A legjobb könyvek, amiket idén olvastam először:

1. M. J. Hyland How the Light Gets In című könyve attól a pillanattól kezdve érdekelt, hogy megpillantottam a borítóját, és körülbelül a második oldal elolvasása után tudtam, hogy imádni fogom. Ez egy szép és szívszorongató, szerintem nagyon hiteles, amolyan cinikus-kamaszlányos stílusban megírt könyv a felnövés nehézségeiről, nemcsak tizenéveseknek.

2. Dimitri Verhulst: Semmivégre. Verhulsttől valójában mindent szeretek, és teljesen le vagyok nyűgözve az író cinizmusától, humanizmusától és lelkierejétől. Bármelyik könyve szerepelhetne az idei toplistámon, azért szerepel mégis ez, mert ez a legszemélyesebb a három Verhulst-könyv közül, amit volt szerencsém olvasni, én meg szeretem a nagyon személyes könyveket.

3. Javier Marías A szívem fehér c. könyvére azért lettem kíváncsi, mert olvastam, hogy tele van nyolcsoros, hatszorosan összetett mondatokkal és összevissza tekergőző gondolatmenetekkel. Biztos voltam benne, hogy ez nekem való könyv lesz, és tényleg az lett. Csodás, megbabonázó, letehetetlen regény.

Kizárólag a címe miatt vettem meg ezt a könyvet úgy hat-hét évvel ezelőtt, és azóta állt a polcon olvasatlanul. Fogalmam sem volt, miről szól a regény (nekem a képen látható kiadás van meg, aminek a borítóján nincs semmiféle leírás a könyv tartalmáról), viszont a címe nagyon tetszett, és az évek során számos elméletet szőttem arról, hogy vajon miféle történet lehet egy ilyen szép, szuggesztív cím mögött. Most végre elolvastam a könyvet, és kiderült, hogy korántsem olyan csodás regény ez, mint ahogy én azt a címe alapján elképzeltem.

A regény narrátora egy idős angoltanár, aki Genfben ismerkedik meg a történet főszereplőjével, az orosz menekült Razumovval, s ő írja meg a fiatal férfi történetét a saját maga által is átélt események és Razumov naplóbejegyzései alapján. A nyugati szem tehát, amelyen keresztül az eseményeket látjuk, nem más, mint a narrátor szeme – s a férfi egyébként szereti is hangsúlyozni a saját nyugatiságát és a kívülállását.