Geraldine Brooks (szerk.): The Best American Short Stories 2011

Örülök, hogy ennek a könyvnek ennyire tömegből-kitűnő színe van (élőben még sokkal inkább, mint a képen), különben biztos elkerülte volna a figyelmemet. És örülök, hogy másnap visszamentem megvenni, miután az első megpillantás és megtapogatás után még otthagytam a boltban, gondolván, hogy nincs nekem akkora szükségem egy antológiára, aminek a fő vonzereje a borító elképesztő színe, valamint az, hogy a címében szerepelnek az „amerikai” és a „novella” szavak, s ami húsz olyan novellát tartalmaz, amelyek közül tizenkilencnek a szerzőjéről még sosem hallottam (az egy kivétel Joyce Carol Oates volt). És végül annak is örülök, hogy ezúttal visszafogtam magam és nem a szokott tempómban rohantam végig a könyvön, hanem naponta egy vagy maximum kettő novellát olvastam el, mert ezek a történetek tényleg megérdemelték, hogy egyesével figyeljek rájuk.

Nem tudom, ez az antológia minden évben ilyen szuperjó-e, vagy pedig a 2011-es szerkesztő, Geraldine Brooks ízlése hasonlít nagyon az enyémre (vagy az enyém az övére), de ez most nem is olyan fontos, a lényeg, hogy ez egy remek válogatás. A húsz novellából egy sem volt unalmas, semmitmondó, idegtépően szájbarágós vagy csak szimplán rémes, és volt legalább tíz olyan, aminek a szerzőjétől bármikor szívesen elolvasnék mást is. (S ezt bizonyára meg is fogom tenni.)

A kötetet alkotó novellák elég sokfélék, és bár szinte mindegyik megérdemelné, hogy egyesével is írjak róluk, ezt nem fogom megtenni, inkább csak felsorolok pár jellemző témát vagy műfajt, amikkel ezek a történetek foglalkoznak: van a könyvben sci-fi (George Saunders – Escape from Spiderhead); van cseles és élvezetes, többé-kevésbé posztmodern történet (Richard Powers To the Measures Fall c. novellája, ami erősen [de nem kellemetlenül] emlékeztet Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó c. regényére); van olyan, ami már a puszta elbeszélésmóddal teljesen lenyűgözött (Jennifer Egan Out of Body c. története, amiről már áradoztam egy keveset az írónő A Visit from the Goon Squad c. regényéről szóló posztomban); vannak háborús/gyerekkori traumás/múltfeldolgozós/erkölcsi dilemmás történetek; van nagyon-kortárs szerelmi történet (Jess Row – The Call of Blood), vannak rettentő melankolikus életképek (Allegra Goodman – La Vita Nuova; Ehud Havazelet – Gurov in Manhattan) – de szinte mind igen jó és szinte mind nagyon amerikai. (Nem próbálom meg definiálni, hogy mitől amerikai és mitől „nagyon amerikai” valami.)

Úgy emlékszem, Kurt Vonnegut írta a Hamvaskék sárkány c. novelláskötetéhez fűzött előszavában, hogy a novellák egészen különlegesen jó hatással vannak az az olvasóra: egy novellától az ember megnyugszik, a pulzusa lelassul – és egy novella elolvasása után az ember úgy érezheti magát, mintha meditált volna.

Én nagyon kedvelem Vonnegutot meg az ő meghatározásait a világ dolgairól, de ezek az írások aztán egyáltalán nem felelnek meg annak, amit ő írt a novellák élettani hatásáról. Az itt szereplő történetek nagy részét ökölbe szorított kézzel és lélegzet-visszafojtva olvastam, és egyáltalán nem nyugodtam meg olvasás közben. Sőt, ha olvasás előtt nyugodt is voltam, utána már biztos nem. (S ezzel nekem semmi bajom nincs. Többnyire úgyis inkább ezért az érzésért olvasok, nem pedig a megnyugtatásért.)

(És ezek után kíváncsi vagyok a 2012-es antológiára. Meg még esetleg azokra is, amik a korábbi években jelentek meg.)