Kizárólag a címe miatt vettem meg ezt a könyvet úgy hat-hét évvel ezelőtt, és azóta állt a polcon olvasatlanul. Fogalmam sem volt, miről szól a regény (nekem a képen látható kiadás van meg, aminek a borítóján nincs semmiféle leírás a könyv tartalmáról), viszont a címe nagyon tetszett, és az évek során számos elméletet szőttem arról, hogy vajon miféle történet lehet egy ilyen szép, szuggesztív cím mögött. Most végre elolvastam a könyvet, és kiderült, hogy korántsem olyan csodás regény ez, mint ahogy én azt a címe alapján elképzeltem.

A regény narrátora egy idős angoltanár, aki Genfben ismerkedik meg a történet főszereplőjével, az orosz menekült Razumovval, s ő írja meg a fiatal férfi történetét a saját maga által is átélt események és Razumov naplóbejegyzései alapján. A nyugati szem tehát, amelyen keresztül az eseményeket látjuk, nem más, mint a narrátor szeme – s a férfi egyébként szereti is hangsúlyozni a saját nyugatiságát és a kívülállását.

Maga a történet Oroszországban, Szentpéterváron indul, ahol egy forradalmár diák, Viktor Haldin merényletet követ el egy híres politikus ellen, s utána meglátogatja diáktársát, Razumovot a lakásán és arra kéri, hogy segítsen neki elmenekülni. Razumov nem éppen forradalmáralkat, ő inkább a tanulmányaira koncentrál és igyekszik távol tartani magát a politikától, úgyhogy mondhatni, egyáltalán nem örül Haldin kérésének, hiszen tisztában van vele, hogy ha bárki is rájön, hogy segített egy forradalmárnak, az ő nyugalma vagy akár az élete is veszélybe kerülhet, de még a legenyhébb esetben is lőttek a nagyszerűen kitervelt karrierjének. Némi töprengés után tehát Razumov úgy dönt, nem segít Haldinnak, s reméli, hogy sikerül kijönnie az ügyből úgy, mintha mi sem történt volna. Razumov ezen reménye azonban nem válik valóra – sőt ahelyett, hogy végképp megszabadulna Haldintól, kénytelen azzal a roppant ironikus helyzettel szembesülni, hogy az összes többi forradalmi lelkületű orosz, akivel csak találkozik Szentpéterváron, majd pedig később Genfben, Haldin hős tettestársát és a rettenthetetlen forradalmárt látja benne.

A könyv elolvasása után olvastam, hogy ezt a regényt Conrad a Bűn és bűnhődésre adott reakciójának szokás tartani, és a két regény együtt emlegetése tényleg nem véletlen. A Nyugati szemmel nagyjából az első pillanattól kezdve olyan sok és sokféle hasonlóságot mutat a Bűn és bűnhődéssel, hogy az egy hozzám hasonló, átlagosan figyelmes olvasónak is majd' kiszúrja a szemét. Nem akarom leírni az összes hasonlóságot, hátha más olvasó is azzal szórakoztatja majd magát, hogy ezeket figyeli, úgyhogy csak néhányat említek: mindkét regény főszereplője egy szentpétervári egyetemista, aki magát roppant különlegesnek képzeli és hajlamos azt gondolni, hogy rá más törvények és már erkölcsök vonatkoznak, mint az átlagos halandókra; mindkét főhős elkövet egy olyan bűnt, amelyet az elkövetés pillanatában nem tartanak bűnnek, utána viszont sehogy sem tudják megnyugtatni háborgó lelkiismeretüket; a bűntett elkövetése után mindkét főhős ágynak esik valami lázas betegséggel; s mindkét főhős „megtérésében”, bűnhődésében fontos szerepe van egy tiszta lelkű fiatal nőnek. Stb. És persze a témák (bűn, bűnhődés, mindaz az érzelmi és lelki szenvedés, ami a kettő között van, az egyes ember felsőbbrendűsége, egyén vs. társadalom stb.) meg azok ábrázolása (rengeteg belső monológ, végeérhetetlen filozofikus beszélgetések stb.) is eléggé hasonló a két könyvben.

(Vannak persze különbségek is: pl. úgy érzem, Conradnak fontosabb az egész orosz társadalom ábrázolása, míg emlékeim szerint Dosztojevszkij inkább a főhősére, az egyénre koncentrál – de ebbe most nem megyek bele.)

Ez az egész Bűn és bűnhődés – Nyugati szemmel párhuzam egyébként roppant érdekes, csak épp nekem egy kicsit fárasztó volt. Mondom, egy darabig nagyon jól elszórakoztattam magam azzal, hogy a két könyv közti hasonlóságokat és különbségeket figyelgettem, de egy idő után már nem szórakoztam olyan jól, főleg azért, mert a Bűn és bűnhődés szerintem jobb könyv, mint ez, úgyhogy úgy éreztem, ha a fentebb felsorolt témákról szeretnék olvasni, akkor jobban járok, ha újraolvasom a Bűn és bűnhődést még egyszer.

A másik bajom a könyvvel pedig az volt, hogy untam. Ez egyébként nem a könyv hibája, a Nyugati szemmel ugyanis nem unalmas (mint ahogy a Bűn és bűnhődés sem az) – egyszerűen csak én untam. Mert bár Razumov helyzetének szörnyű iróniája és a férfi viaskodásai a lelkiismeretével kortalan témák, a körítés – a százvalahány évvel ezelőtti orosz társadalom és az orosz forradalmár emigránsok világa Genfben – idegen tőlem és majdhogynem totálisan érdektelen számomra.