(A bejegyzés spoilereket tartalmaz.)

Dennis Lehane-t eddig is kedveltem a korábban olvasott két regénye alapján. De a Viharszigettel és a Megszentelt életekkel kapcsolatban a fő elismerésem valamiféle negatív elismerés volt: ezek a könyvek nem azért tetszettek, mert annyira különlegesek voltak, vagy mert alapjaiban újították meg a műfajukat, vagy mert olyan élményt nyújtottak nekem, amilyet még sosem éltem át. Nem. Lehane eddig olvasott regényei azért tetszettek, mert normálisan meg voltak írva, volt történetük, voltak érdekes, gondolkodó és érző szereplőik és voltak bennük jó szövegek. (Végül is ezek alapdolgok – vagyis jó lenne, ha azok lennének –, de valamiért viszonylag ritka, hogy ez mind meglegyen egy átlagos könyvben.) Ezekben a könyvekben tehát az volt a jó, hogy nem volt mit kritizálni rajtuk – jók voltak úgy, ahogy voltak, anélkül hogy kiemelkedőek lettek volna, s bár ez biztos roppant leereszkedően hangzik, de ez nem olyan kis dicséret.

A Titokzatos folyó ellenben nem azért tetszett, mert nincs benne semmi rossz, hanem azért, mert remek könyv. A történet főszereplője három férfi, akik gyerekkorukban folyton együtt bandáztak, mígnem egy napon történt valami: egyikük, a lúzer Dave beszállt két, első pillantásra rendőrnek látszó férfi kocsijába, s amikor négy nap múlva megszökött az igazából-nem-rendőrök fogságából és hazatért, hirtelen már semmi sem volt ugyanolyan. Dave személyisége az átélt élmények hatására kettéhasadt; a hallgatag, vagány, ugyanakkor roppant mély érzésű Jimmy szívében megtelepedett a szomorúság; Sean meg amúgy is túl jó fiú volt ahhoz, hogy sokáig a másik két, kevésbé jó környékről származó és kevésbé kedvező családi háttérrel rendelkező gyerek barátja lehessen.

Huszonöt évvel később Dave még mindig egy átlagbalek; a bűnözőből bolttulajdonossá és felelős családapává avanzsált Jimmy boldogan él szerettei körében, Sean meg nyomozóként dolgozik és közben szenved attól, hogy a felesége héthónapos terhesen elhagyta őt egy évvel korábban. A három férfi között eddigre persze már rég megszűnt a barátság (bár Dave és Jimmy között van valamiféle rokoni kapcsolat a feleségük családján keresztül), de Jimmy lányának, Katie-nek brutális meggyilkolása megint összehozza a hajdani barátokat, az ügyben ugyanis Sean nyomoz – és úgy tűnik, hogy a gyilkosság éjszakáján Dave is elkövetett valamit.

Szóval a Titokzatos folyó elvileg krimi. Végül is van benne gyilkosság, amelynek az elkövetőjét meg kéne találni, és a nyomozás során találkozunk néhány, az amerikai helyszínelős/bűnüldözős filmekből ismert fánkzabáló, alkoholista, munkamániás, nulla magánélettel rendelkező zsaruval, akik pörgős, szellemes szövegekkel szívatják egymást, s akik olyan rettentő kemények, hogy a csomagtartó felnyitásakor a szemük elé táruló többnapos, bűzlő holttestet megpillantva azzal viccelődnek, hogy kér-e a társuk szendvicset.

Viszont ami a krimielemeket (-kliséket) illeti, a szerző itt nagyjából meg is áll, s a könyv nagyobbik részét a szereplők lelkivilágának és érzelmeinek boncolgatása teszi ki – s Lehane ezt remekül, szívbemarkolóan érzelmesen, ugyanakkor túlzásoktól mentesen csinálja. Dave küzdelme a benne bujkáló állattal; felesége, Celeste vívódása, hogy tartson-e ki Dave mellett vagy elárulja-e őt; Jimmy gyásza, amelyet a lánya elvesztése miatt érez; Sean tehetetlen dühe és a szívében lévő üresség, amit a felesége távozása hagyott maga után; Katie barátjának, Brendannek tán kamaszosan túlzó („én már sosem fogok senkit így szeretni”), de őszinte szívfájdalma – ezek mind úgy vannak ábrázolva, hogy olvasás közben nemegyszer igen közel kerültem a síráshoz.

A folyamatos lelkizés mellett egyébként a regény legfőbb témája az, hogy hogyan válik egy ember élete olyanná, amilyen lesz: hogy tényleg vannak-e olyan pillanatok az életben, amelyek után minden elkerülhetetlenül megváltozik, és hogy mekkora kihatása lehet a legapróbb döntéseknek is az élet egészére. Tán kissé „coelhós” kérdések ezek úgy ránézésre, de Lehane szerencsére nem Coelho, a szereplői meg nem képzelik magukról, hogy ők egymást/magukat/a világot megváltó pszichológus- és filozófuszsenik, úgyhogy a Titokzatos folyó ízlésesen és mértéktartó módon foglalkozik ezekkel a témákkal.

Érdekes kérdés, hogy a regény szereplői közül kinek volt a legrosszabb élete s kinek a legnehezebb. Ha objektíven nézem a dolgot, Dave tűnik a leginkább szánalomra méltónak, már csak azért is, mert tőle már gyerekkorában, erőszakkal elvették annak az esélyét, hogy normális, stabil lelkivilágú felnőtt legyen belőle. Ennek ellenére én végig Jimmyt sajnáltam a legjobban, akinek csöndes, szomorú természete, érzelmessége és vadsága roppant furcsa elegyet alkot, s akinek az elfojtott, szinte kifejezhetetlen fájdalmát kívülről látni is igencsak fájdalmas.

Furcsa egyébként, hogy Dave regény végi kiiktatásával mintha helyreállna a rend a másik két férfi életében (azt most figyelmen kívül hagyom, hogy Dave feleségének életében természetesen nem lesz rend, de ez a könyv inkább a három férfiről szól): Sean felesége hazatér, Jimmy pedig végre képessé válik arra, hogy elkezdje feldolgozni a lánya halálát.

Happy end? Megszabadulunk a nagyrészt önhibáján kívül elcseszett életű és beszámíthatatlanná vált szerencsétlen balektól, s végre mindenki boldog lehet? Ezt azért nem mondanám, hiszen nyilvánvaló, hogy Sean és Jimmy is túl nagy árat fizettek ezért a rendért és a talán-boldogságért. És úgy sejtem, mindketten továbbra is sokat fognak gondolkodni azon, hogy biztos minden másként lett volna, ha annak idején Dave nem száll be abba a kocsiba.