A tavaly teremtett hagyományt folytatva megint írok egy listát az idei legnagyobb olvasmányélményeimről, mert egyrészt még mindig szeretek listákat írni, másrészt pedig szeretem a korábbi posztjaimat linkelni, s ha a kettőt egyszerre tehetem, az még jobb. Idén a kedvenc újraolvasásaimat is sorra vettem – szokás szerint ebben az évben is sok könyvet újraolvastam, de úgy érzem, nem igazságos újraolvasott könyveket egy listába tenni az idén először olvasottakkal. A könyvek az olvasás sorrendjében szerepelnek a listákon.

A legjobb könyvek, amiket idén olvastam először:

1. M. J. Hyland How the Light Gets In című könyve attól a pillanattól kezdve érdekelt, hogy megpillantottam a borítóját, és körülbelül a második oldal elolvasása után tudtam, hogy imádni fogom. Ez egy szép és szívszorongató, szerintem nagyon hiteles, amolyan cinikus-kamaszlányos stílusban megírt könyv a felnövés nehézségeiről, nemcsak tizenéveseknek.

2. Dimitri Verhulst: Semmivégre. Verhulsttől valójában mindent szeretek, és teljesen le vagyok nyűgözve az író cinizmusától, humanizmusától és lelkierejétől. Bármelyik könyve szerepelhetne az idei toplistámon, azért szerepel mégis ez, mert ez a legszemélyesebb a három Verhulst-könyv közül, amit volt szerencsém olvasni, én meg szeretem a nagyon személyes könyveket.

3. Javier Marías A szívem fehér c. könyvére azért lettem kíváncsi, mert olvastam, hogy tele van nyolcsoros, hatszorosan összetett mondatokkal és összevissza tekergőző gondolatmenetekkel. Biztos voltam benne, hogy ez nekem való könyv lesz, és tényleg az lett. Csodás, megbabonázó, letehetetlen regény.

4. Yann Martel: A helsinki Roccamatio család a tények tükrében. A címadó novella elég volt ahhoz, hogy az idei év egyik meghatározó könyvévé váljon számomra ez a kötet. Nem ismerek más hasonlóan mellébeszélés-mentes, őszinte novellát egy ember haláláról – ez után a történet után már szinte teljesen mindegy volt, hogy a többi három novella milyen. (Amúgy jók azok is.)

5. Mark Z. Danielewski House of Leaves c. fantasztikusan megkonstruált, labirintusszerű regényének olvasása közben olyasmit éltem át, amit mostanában már nagyon ritkán: sikerült teljesen megfeledkeznem magamról, s aki látott engem olvasás közben, azt mondta, évek óta nem látott ennyire belefeledkezni semmibe. Hihetetlen élmény volt ez a könyv.

6. Jon Krakauer Út a vadonba c. tényirodalmi műve mélységesen megérintett – a House of Leaves mellett ez volt az egyetlen könyv az idén, amin sikerült elbőgnöm magam. Ez persze nem jelent semmit úgy általánosságban, az én sírdogálásaim száma és intenzitása nem jelzi egy könyv minőségét. Ez csak nekem jelent valamit – ritkán találkozom olyan könyvvel, ami valóban felkavar, hat rám és meghat. Ez ilyen volt.

7. Jennifer Egan A Visit from the Goon Squad c. regénye igazi álomolvasmány volt nekem: posztmodern, cseles, „irodalmi” regény – ugyanakkor még véletlenül sem valamiféle értelmetlen játszadozás a minél furfangosabb narratológiai/tipográfiai/akármilyen eszközökkel, hanem olyan könyv, amiben a formai/elbeszélésmód-beli furcsaságok valóban jelentenek is valamit, úgyhogy a Goon Squad nemcsak az agyra hat, hanem az érzelmekre is. Tán mondanom sem kell, én nagyon szeretem, ha egy könyv ilyen.

A legjobb újraolvasások 2011-ben:

1. J. D. Salinger Zabhegyező c. könyvét azóta nem mertem újraolvasni, hogy harmadéves angolos koromban szanaszét elemeztük az 1945 utáni amerikai irodalmi szemináriumon, ami nem tett jót annak a képnek, ami addig bennem élt erről a könyvről. De idén kiderült, hogy nem kellett volna attól félnem, hogy már nem tudom a mindent-megmagyarázás kényszere nélkül olvasni ezt a könyvet. Mert tudom. Rettentő jó érzés volt erre rájönni.

2. Alex Garland A Part c. regénye jó néhány éve az egyik kedvenc nyári könyvem, s idén nyáron minden eddiginél jobban élveztem. A könyvről szóló posztban igyekeztem kifejteni, hogy miért.

3. Thomas Hardy Lidércfényétől minden alkalommal megszakad a szívem, de ebben az évben még a szokásosnál is jobban megszakadt. Remek, szerintem soha el nem avuló, végtelenül tragikus történet Jude-é. Szeretem ezt a könyvet.

4. Alexandre Dumas Monte Cristo grófja c. regényét kb. 10 év után olvastam el újra, sokadszorra – és miközben olvastam, pár napra igen-igen közel kerültem ahhoz, hogy megint tizenévesnek érezzem magam. Élveztem.

5. Margaret Atwood The Edible Woman c. könyvét harmadszor olvastam idén, és már megint/még mindig odáig voltam tőle. Bár az újraolvasásaim során leginkább az állandóságot keresem, és szeretnék mindent pont úgy találni a könyvben, ahogy legutóbb hagytam, ebben a regényben minden újraolvasáskor valami más tűnik igazán fontosnak és minden alkalommal valami más miatt lesz/marad az egyik kedvenc könyvem. És ez is jó.

6. Bret Easton Ellis Az informátorok c. kötetét a váratlanul feltámadó „most rögtön Bret Easton Ellist akarok olvasni”-vágy miatt olvastam újra, s bár az első alkalommal nem tartottam olyan nagyon jónak ezt a könyvet, most annál inkább. Úgyhogy ezzel sikerült újabb bizonyítékot találnom arra a fantasztikus elméletemre, miszerint nemcsak azt lehet érdemes újraolvasnom, amit valamikor szerettem, hanem azt is, amit nem annyira.