Jon Krakauer: Út a vadonba - Into the Wild
Jon Krakauer könyve egy magazincikkből nőtte ki magát, amelyet a szerző 1992-ben írt Chris McCandlessről, az idealista, az élet minél teljesebb átélésére vágyó, szenvedélyes és önfejű fiúról, aki 1992 tavaszán bevette magát az alaszkai vadonba, hogy meghatározatlan ideig az emberektől távol, a saját erejére és ügyességére hagyatkozva éljen. Egy darabig minden jól ment, de Chris végül belehalt a kissé ügyetlenül megtervezett és kivitelezett remeteélet-kísérletbe.
Jon Krakauer könyve Chris útját követi, és a szerző a fiú családi kapcsolatait, gyerekkorát és korábbi bolyongásait feltérképezve próbálja megmagyarázni, hogy mi vezethette Christ arra, hogy odahagyja a tökéletes életet és ígéretes karriert, amely az USA keleti partján várta őt, és inkább az állandó bizonytalansággal és mindennapos küzdelmekkel és lemondásokkal járó vándoréletet válassza.
Nem írtam oda a poszt elejére, hogy spoilert tartalmaz, mert az, hogy Chris kalandja rosszul végződik, már a könyv borítójáról kiderül. Ráadásul ez egy igaz történet, tényirodalom, amelyet olvasva elvileg nem kell azon izgulni, hogy vajon milyen fordulatokat talált ki a szerző. Az Út a vadonba azonban szerintem mégsem egyszerűen tényirodalom (vagy lehet, hogy nincs is olyan, hogy tényirodalom; én legalábbis még nem találkoztam olyan, igaz történetet elmesélő könyvvel, ami csupa tény és adat és „valóság” lett volna, és semmi érzelem és kitaláció), inkább olyasmi, mint Truman Capote Hidegvérrel c. könyve: roppant érzelmes mű, ami nem csupán az olvasó agyára hat, s ami rengeteg költői, eltúlzott vagy nyilvánvalóan kitalált részletet tartalmaz.
Mert bár Krakauer olvasta Chris hátrahagyott naplóbejegyzéseit, számos interjút készített a fiú családtagjaival és ismerőseivel, meg úgy egyáltalán, szerintem igen alapos kutatást végzett, s ennek eredményeként lehetett némi elképzelése a fiú jelleméről és arról, hogy hogyan reagált vagy reagálhatott bizonyos eseményekre, olyasmit leírni, hogy pl. „Chris boldogan felkiáltott, amikor elejtette ezt vagy azt az állatot” minden, csak nem tényszerű. Elképzelhető, hogy így történt, de nem bizonyítható.
Ez egyébként engem egyáltalán nem zavart, inkább örültem neki, hogy a könyvben a konkrét tények folyton keverednek az érzelmekre ható és/vagy kitalált leírásokkal és gondolatmenetekkel, és hiába tudtam, hogy a főszereplő halott, titokban végig azt vártam, hogy jön majd a mindenható szerző, aki mindent jóra fordít és elmondja, hogy a két folyton emlegetett nagy hiba, amit Chris a vadonban elkövetett, mégsem volt végzetes. Ez persze nem történt meg – hiába talált ki sok elemet Krakauer, az olyan alapvető tényeket, mint pl. Chris halála, sajnos nem tudta megváltoztatni.
Pedig én mindig azt szeretném, ha a Chris-féle némiképp meggondolatlan, mindenáron a szabadságra és a függetlenségre törekvő, irodalommal teletömött fejű idealistákkal soha nem történne semmi rossz, hanem minden esztelen, ugyanakkor senkinek nem ártó kísérletük, hogy úgy éljenek, ahogy ők azt elképzelték maguknak, sikerüljön nekik. (Gondolom, amúgy nem nehéz kitalálni, hogy én nem vagyok éppen az a vadonba vágyó, az álmomból fölriasztva is a Waldenből idéző, fölösleges kockázatokat vállaló és a városi élet kényelmét bármikor szívesen odahagyó ember – viszont tiszteletre méltónak tartom, hogyha az, aki ilyesmikre vágyik, tesz is valamit a vágyai megvalósítása érdekében.)
Ezzel a történettel kapcsolatban amúgy sok helyen olvastam és sokan mondták nekem, hogy a filmváltozat jobb, mint a könyv. A filmet még nem láttam, de ezek szerint akkor szinte már elképzelhetetlenül jónak kell lennie, mert a könyv is igen-igen jó: hiszen Krakauer gyakran érzelmesen, őszintén s ahol lehet, ott valóban a tényekre hagyatkozva ír egy számomra nagyon szimpatikus emberről, ugyanakkor nem csinál nagyszabású tragikus hőst belőle. Az érzelmesség és a tényszerűség ezen keveredése pedig pont azt eredményezi, amit szeretek egy könyvben: Chris története hat rám (és meghat), de a könyv nem hatásvadász és nem giccses. Csak úgy szimplán jó.
(A fenti képen látható borító pedig szerintem csodaszép. Pont olyan komor és baljóslatú, mint a vadon, ahol Chris meghalt, nem pedig olyan erőltetetten vidámkodó, mint pl. azok a borítók, amiken Chris a busz tetején ül.)
