Daniel Glattauer: Gyógyír északi szélre / A hetedik hullám
Az eddigi szokásokkal szakítva most két könyvről írok egy posztban (természetesen spoileresen). Ennek az az egyik oka, hogy a két regényt két egymást követő napon olvastam, és mivel ennyire egyben éltem át a két történetet, nehezen tudom magamban pontosan behatárolni, hogy hol ért véget az egyik és hol kezdődött a másik, és nem tudnék külön-külön írni a két könyvről. A másik ok pedig az, hogy ha valakinek tetszik a Gyógyír északi szélre, akkor szinte biztos, hogy a folytatására is kíváncsi lesz, hiszen a Hetedik hullám szerintem nem is annyira folytatás, mint egy félbevágott regény második fele. (Egyébként fogalmam sincs, hogy az író eredetileg is tervezett-e folytatást írni a Gyógyírhoz, és nem is fogok utánanézni, mert nem érdekel. Számomra a két könyv együtt alkot egészet.)
A Gyógyír és a Hetedik hullám két ember teljesen véletlenül kezdődő (hát hogy máshogy kezdődnének az efféle ügyek?), majd rengeteg megtorpanással és visszalépéssel, féltékenységi és őszinteségi rohamokkal, elhallgatásokkal, kisebb-nagyobb drámákkal és összeesküvés-elméletekkel, komolytalannak álcázott ismerkedős játékokkal és egy egész fantáziavilág felépítésével folytatódó e-mailrománcának a története.
Emmi és Leo, a két főhős amúgy az első perctől fogva szimpatikusak egymásnak, meg még ugyanabban a városban is laknak, mi sem lenne hát egyszerűbb, mint hogy mihamarabb találkozzanak és meggyőződjenek róla, élőben is látnak-e valamit a másikban, vagy csak azt imádják, ahogy a másik egymás mögé rakja a betűket egy e-mailben. De hát ez egy romantikus történet, amelyben hőseink jó sokáig előnyben részesítik az álmodozást és a tökéletesség illúzióját a gyakran rideg és kiábrándító valósággal szemben, ráadásul a bimbózó kapcsolat útjában más akadályok is állnak: például az, hogy Emmi férjnél van, meg az, hogy Leo folyton más nőkkel próbálkozik, mert Emmit szeretné inkább megőrizni örökös e-mailbarátnőnek, a lelkiismerete hangjának és a saját kis titkos naplójának, akinek mindent nyugodtan elmondhat.
Érdekes egyébként, hogy kettejük összesen 500 oldalnyi levelezése egy pillanatra sem unalmas, pedig hőseink nem írnak semmiféle világrengető dologról, egyfolytában nyavalyognak és ráadásul rengeteget ismétlik magukat. Viszont olyan humoros, játékos, sokszor csipkelődő és gúnyos, sokszor pedig nagyon őszinte, könnyeden lélekboncolgatós hangnemben leveleznek egymással, hogy élvezet olvasni minden szavukat.
A levelezőpartnerek által átélt lelki folyamatok és érzelmek amúgy nagyon emlékeztetnek azokra, amelyeket az Iselin C. Hermann Expressz ajánlott! c. szuper könyvében szereplő levelezőtársak is átélnek: itt is vannak nagy érzelmek, hatalmas elvárások, fogadkozások, hogy „de én nem is vagyok szerelmes egy álomképbe”, követelőzések, siránkozások és ígérgetések. Ebben a hasonlóságban amúgy semmi csodálatos nincs, mert szerintem szinte elkerülhetetlen, hogy egy ismeretlennel folytatott romantikus-féle levelezés során ne alakuljanak ki efféle érzelmek legalább az egyik levelezőtársnál. A különbség csak annyi, hogy az Expressz ajánlott! rosszul (valóságosan?) végződik, Glattauer könyve (úgy értem: a kettő együtt) meg jól. (Mármint Emmi és Leo szempontjából, na meg az én szempontomból jól, hiszen remekül éreztem magam olvasás közben. Az, hogy mi van Emmi tönkrement házasságával meg Leo elbénázott kapcsolatkezdeményeivel a „valódi” nőkkel, engem e két regényt olvasva egyáltalán nem érdekelt.)
Úgyhogy attól függően, hogy épp drámára meg keserűségre vagy egy kicsit tán túl-rózsás végű, de alapvetően nagyon is hiteles és hihető, modern romantikus történetre vágyunk, választhatunk Hermann meg Glattauer között. Szerintem mindketten jók.
