Lee Child: Megérte meghalni - Worth Dying For
Lee Child olyan szerző, aki – most már tudom – nagyon sikeres, de én eddig a nevét sem hallottam soha, és korábban bizonyára számtalanszor elmentem a könyvei mellett a könyvesboltban, anélkül hogy egy pillantást is vetettem volna rájuk. Viszont nemrég Katherine Grey írt egy szuper posztot Child könyveiről, és bár nem vagyok éppen lelkes thriller- és krimiolvasó, mégis kíváncsi lettem a Jack Reacher-regényekre, úgyhogy megvettem az első Reacher-thrillert, ami az utamba került. Ez éppen a sorozat (jelenleg) utolsó előtti darabja volt, de ez szerencsére nem jelentett gondot az olvasás során, mert volt ugyan néhány utalás olyan dolgokra, amelyek, gondolom, valamelyik előző regényben történhettek, de a történet a régebbi könyvek ismerete nélkül is élvezhető volt.
A történet úgy indul, hogy a magányos és rettenthetetlen igazságosztó, Jack Reacher megérkezik a semmi közepére, egy kis nebraskai közösségbe, és megszáll a hatvanmérföldes körzetben található egyetlen motelben. Természetesen már az első este belekeveredik egy családi viszályba, amiből minden helyi lakos szerint jobb lett volna kimaradnia. Ám ami elsőre csak egy „átlagos” feleségbántalmazós ügynek tűnik, az igazából csak a dolgok felszíne, s Reacher valójában a Duncan-klánnal kerül szembe, amelynek tagjai amellett, hogy negyedszázada terrorizálják a helyi farmereket, mindenféle súlyos és sötét ügyekben is részt vesznek, ráadásul az a gyanú is felmerül, hogy közük van egy kislány huszonöt évvel ezelőtti eltűnéséhez. De persze Jack Reacher nem az a fajta ember, aki megijed egy rossz hírű családi bűnbandától és egy tucat százötven kilós verőlegénytől, úgyhogy rögvest beleveti magát a nyomozásba, amelyben számos szövetségese akad az elnyomott és megfélemlített lakosok közül.
Bár az imént megpróbáltam némi iróniával közelíteni Jack Reacher alakjához, ez inkább csak arra szolgált, hogy leplezzem a tényt: nem döntöttem még el, hogy hogyan viszonyuljak hozzá. S igazából örülök, hogy nem sikerült eldöntenem, mert ebből látszik, hogy Reacher nem egy tökéletes (és rettentően unalmas) szuperhős, aki amellett, hogy sebezhetetlen és képes fél kézzel legyilkolni egyszerre húsz ellenfelet, még kifogástalan erkölcsi értékrenddel, sármos és vadító mosollyal és számtalan egyéb jó tulajdonsággal is rendelkezik. Reacher ennél emberibb és embertelenebb egyszerre: egyrészt tipikus hős ő, aki egy percig sem tudja nézni, ha valaki a gyengéket bántja és a saját épségét is kockáztatva megtesz mindent a veszély elhárításáért, másrészt viszont teljesen hidegen hagyja a megmentett emberek sorsa és miután ő elintézte a dolgok nagyját, nyugodt szívvel az épphogy megmenekült volt áldozatokra hagyja az aprómunka (holttestek eltüntetése, magyarázkodás stb.) elvégzését. Ami pedig Reacher erkölcseit illeti: hősünk nem sokat foglalkozik olyan elvarázsolt ideákkal, mint mondjuk az „emberi élet szentsége” – ő egyszerűen bosszút áll, amikor úgy érzi, bosszút kell állnia valamiért, és még azt sem mondanám, hogy minden esetben tartózkodik az öncélú kegyetlenkedéstől.
S ha már a kegyetlenkedésnél tartunk: a brutalitás ábrázolása a könyvben félelmetesen valóságosnak tűnik nekem. Az idevágó ismereteimet persze egyéb könyvekből és filmekből szereztem, én magam nem szoktam verekedni és nem űzök küzdősportokat sem, de más forrásokkal összehasonlítva azt gondolom, a szerző nagyon hihetően írja le a véres jeleneteket. Egy átlagos akciófilmben a főhősön fél óra verekedés után sincs több két karcolásnál, ezzel szemben Lee Child egészen pontosan leírja, hogy két ütéssel is ki lehet ütni valakit, vagy hogy ha valakinek eltörik az orrát egy puskatussal, akkor az illető nem harcol tovább vígan, hanem elájul.
Én egyébként jól meglettem volna egy kicsit kevesebb erőszakkal is, de hát mindegy. Szerencsére vannak a könyvnek erényei, amelyek feledtetik a túlzott brutalitást: pl. a szerző nagyon jó, visszafogott és százoldalanként egyszer még némi rettentően száraz humort is felvillantó stílusa, ami roppant élvezetessé tette számomra a könyvet. És persze Lee Child azon képességét is muszáj megemlítenem, hogy nagyon ügyesen tud csavaros és feszültséggel teli történetet kreálni, és úgy tűnt, hogy ő maga egyszer sem zavarodott bele a sok fordulatba. Én mondjuk a könyv végéhez közeledve kissé túlzásnak éreztem már a rengeteg bonyodalmat, ráadásul a végkifejlet nem vágott annyira mellbe, mint amennyire az előző 450 oldalnyi feszültségkeltés után vártam volna, de ezt nyilván a kőszívűségem miatt érzem így.
Úgyhogy összességében egy könyv után nem váltam Reacher-rajongóvá, de azért még mindig kíváncsi vagyok annyira, hogy akarjak még Lee Childot olvasni. Legközelebb viszont visszamegyek a sorozat elejére és onnan haladok előre, mert szeretném látni, hogy ezekben a könyvekben van-e valamiféle jellemfejlődés is, ami inkább csak a könyveket sorban olvasva tűnhet fel, vagy mindegyik regény kizárólag a „magányos hős rendbe teszi a dolgokat”- sémára épül és Jack Reacher minden könyvben ugyanolyan.
