Cserna-Szabó András - Fehér Béla: Ede a levesben
A „gasztrokrimik” műfajmegjelöléssel ellátott kötetben a szerzők a magyar gasztronómia múltjában bőven előforduló rejtélyeknek, legendáknak és félreértéseknek járnak utána, illetve felvázolják néhány olyan ember portréját, akik valamilyen módon jelentős szerepet játszottak a magyar gasztronómia történetében: vagy szakácskönyvet írtak-szerkesztettek, vagy lefektették a bor filozófiájának alapjait, vagy egyszerűen csak szerettek jókat enni, és ezzel az igényükkel jó ételek feltalálására és felszolgálására ösztönözték a családtagjaikat és az általuk kedvelt vendéglők szakácsait.
A kötet írásai közül néhány már rég elfeledett, vagy elfeledett eredetű ételekkel foglalkozik: olvashatunk például a csíkról és a barabolyról, amelyek mára nyomtalanul eltűntek, pedig nem is olyan régen még létfontosságú szerepük volt akár egész vidékek lakosságának élelmezésében, illetve megtudhatjuk, hogy honnan ered(het) a tokány elnevezésű étel, amit Fehér Béla szerint senki nem készít otthon, szándékosan (vagyis senki nem áll elő a saját konyhájában azzal az ötlettel, hogy valami jó kis tokányt főz aznap ebédre), viszont a vendéglők és a menzák étlapjáról kiirthatatlan.
A kötet írásai közül néhány már rég elfeledett, vagy elfeledett eredetű ételekkel foglalkozik: olvashatunk például a csíkról és a barabolyról, amelyek mára nyomtalanul eltűntek, pedig nem is olyan régen még létfontosságú szerepük volt akár egész vidékek lakosságának élelmezésében, illetve megtudhatjuk, hogy honnan ered(het) a tokány elnevezésű étel, amit Fehér Béla szerint senki nem készít otthon, szándékosan (vagyis senki nem áll elő a saját konyhájában azzal az ötlettel, hogy valami jó kis tokányt főz aznap ebédre), viszont a vendéglők és a menzák étlapjáról kiirthatatlan.
A ma már ismeretlen és nem elkészíthető, vagy éppen a főleg a közétkeztetésben előforduló, s ezért tán kevésbé érdekes ételek mellett olyanokról is szó esik, amelyek viszont ma is igen népszerűek, de az elkészítésük módja napi vitákra ad okot az ország különböző vidékeiről származó emberek között. Köztudomású például, hogy nincs két egyforma lecsó vagy halászlé, de mindenki szereti azt hangoztatni, hogy az országban egyedül ő készíti el az adott fogást úgy, ahogy azt eredetileg is „kell”. A kötet szerzői megpróbálják ugyan kideríteni, hogy mi az igazság, s milyen az egyetlen autentikus lecsó, halászlé vagy kocsonya, de általában arra jutnak, hogy az efféle kérdésekre nincs megnyugtató válasz – és ez jobb is így, mert a lényeg úgyis az, hogy jó ételeket együnk és élvezzük is az evést.
S bár a meghatározás szerint „krimiket” olvasunk, a krimik végén pedig általában fény derül a rejtély megoldása, ebben a könyvben ez nem így történik: ahogy számos híres fogással kapcsolatban ma már szinte lehetetlen megállapítani, hogy milyen lehetett az eredeti elkészítési mód, ugyanúgy vannak olyan szakácskönyvszerzők, akik hiába voltak meghatározóak a saját koruk (és esetleg a későbbi generációk) konyhaművészetében, ma már abban sem lehetünk biztosak, hogy kik voltak ők valójában.
A „megoldás” hiánya viszont egyáltalán nem zavaró ezekben az írásokban, és egyáltalán nem baj, hogy ezeket a gasztrokrimiket olvasva nem izgulunk úgy, mint egy hagyományos krimi olvasása közben. Ellenkezőleg, az Ede a levesben legnagyobb erőssége – a könyv számos egyéb jó tulajdonsága, mint pl. az izgalmas témák, a remek stílus és a jó humor mellett – szerintem éppen az, hogy roppant megnyugtató hatása van az idegekre: a kötetet olvasva minden egy kicsit más perspektívába helyeződik, az ételek és azok élvezete a világ egyik legfontosabb témájává válik, és az élet „nagy” problémái helyett az ember inkább azon kezd tűnődni, hogy vajon melyik volt a legfinomabb lecsó vagy halászlé, amit valaha evett, s hogy vajon ehet-e még valaha pont olyan finomat.
És igazán üdítő élmény néha ilyesmiken gondolkodni – hiszen végül is ezek egyáltalán nem mellékes kérdések.
