Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott
A chilei Luis Sepúlveda regénye az Amazonas menti őserdő egyik aprócska, eldugott településén, a kissé ironikusan elnevezett El Idilióban játszódik. Bár El Idilio a dzsungel mélyén fekszik és mérhetetlenül távol van a nagyvilágtól, kicsiben megtalálható benne az összes gond, baj és nyavalya, ami csak sújthatja az embert: a falu lakóinak nyugalmát hol a fogbetegségek zavarják meg, hol a városi származású, merev, hatalommániás polgármester értelmetlen rendeletei, hol pedig az, hogy a vidékre egyre gyakrabban érkeznek arany után kutató szerencselovagok és az itt élő egzotikus állatok bőrére vágyó amerikai turisták, akik szeretik eljátszani a nagy vadászt.
A magukat tapasztalt dzsungeljárónak képzelő, ám az őserdei életről, illetve az emberek és a természet közti kényes egyensúlyról mit sem tudó idegen vadászok az okozói annak a tragikus esetnek is, amelyre aztán a történet épül. Egy amerikai vadász ugyanis elejt néhány ocelotkölyköt, s ezzel mélységesen felbőszíti a kölykök anyját, aki rövid úton végez is a vadásszal. Ám ha egy ocelotot egyszer feldühítettek, akkor nem elég neki egy áldozat, és mivel számára minden ember szaga ugyanolyan, mint azé, aki a fájdalmát okozta, a környéken egyetlen ember sem élhet többé biztonságban.
S itt lép be a történetbe a cirkalmas nevű Antonio José Bolívar Proaño, azaz az öreg, aki szerelmes regényeket olvas. A férfi a falu bölcs öregje, s bár ő maga is félig-meddig kívülálló – mivel az élete tekintélyes részét az indiánok között élte le, majd amikor beköltözött a faluba, a település legszélén telepedett le, és általában nem vesz részt a falu mindennapi életében –, a többiek felnéznek rá, mert az öreg jól ismeri a dzsungelt, tisztában van az ember és a dzsungellakó állatok együttélésének törvényeivel, és még arra is van terve, hogy miként lehetne ártalmatlanítani az őrjöngő ocelotanyát.
A regény egyik fő témája tehát az, hogy miként él az ember a természetben és a természettel együtt, illetve hogy mi módon harcolhat az ember a természet ellen, ha éppen harcra kerül a sor. De a könyv nem csupán valamiféle tanmese arról, hogy milyen fontos a természet megóvása és az emberek és az állatok békés egymás mellett élése. A regény emellett olyan kérdéseket is felvet, mint például az, hogy az ember miként fogadja el a saját öregségének a tényét, és hogy hogyan „védekezik” a fenyegető halál gondolata ellen.
A címbeli öregember módszere erre az, hogy szerelmes regényeket olvas. S számomra az öreg szerelmesregény-olvasó szenvedélye és e hobbi eredete a regény legérdekesebb szála. Az öreg már viszonylag idősen veszi észre, hogy hiszen ő tud olvasni, s e felfedezés után először hónapokat tölt azzal, hogy rájöjjön, milyen könyveket szeret, majd végül megállapodik a szerelmes regényeknél, amelyeket nagy kedvvel, minden szót gondosan ízlelgetve, sokszor egész bekezdéseket kívülről megtanulva olvas el újra és újra.
A szerelmes regények pedig egyrészt segítenek neki megfeledkezni az öregségéről, másrészt pedig olyan élményekben lehet része általuk, amiket a saját életében nem élt és talán nem is élhetett volna át – hiszen az öreg véleménye szerint a szenvedélyes szerelmek kizárólag az olyan különleges, idegen nevű városokban működhetnek, mint például Barcelona, Prága vagy Velence, s az általa ismert városok már csak a reménytelenül prózai nevük miatt sem alkalmas helyek a mindent elsöprő szerelemre.
Ám nem biztos, hogy ez olyan tragikus dolog, mint amilyennek hangzik, hiszen úgy tűnik, az öreg épp elég élményhez jut azáltal, hogy szenvedélyes szerelmekről olvas – mint ahogy nekünk sem kell az Amazonashoz utaznunk ahhoz, hogy belélegezzük a dzsungel párás levegőjét, vagy érezzük, hogy milyen az, amikor a csizmánk beleragad a térdig érő sárba. Mindehhez elég elolvasni ezt a könyvet – ami sok egyéb mellett épp arról szól, hogy milyen jó, milyen „élet-megváltoztató” élmény lehet könyveket olvasni.
