Alice Munro: Mennyi boldogság! - Too Much Happiness

Olvastam már korábban ajánlókat Alice Munro könyveiről, amelyekre ugyan már nem emlékeztem túlságosan, de annyi azért rémlett belőlük, hogy a kötet címét elolvasva biztos voltam benne, hogy a „mennyi boldogság!” felkiáltást inkább ironikusan kell érteni, semmint szó szerint. És tényleg így van. Nem mintha Alice Munro olyan kegyetlenül ironikusnak tűnne első ránézésre – vagyis inkább úgy mondanám, hogy az írónő nem annyira a szavak szintjén ironizál, hanem a helyzetek, sőt egész élettörténetek szintjén. (A poszt tartalmaz néhány kisebb spoilert.)

Például a kötet első novellájában, a Dimenziókban, a fiatal, elnyomott feleség évekig tűri mániákus férje zsarnokoskodását és az állandó kioktatást, majd amikor egyetlenegyszer elege lesz és egy éjszakára elmenekül otthonról, másnap reggel arra ér haza, hogy a férje jóvátehetetlen módon feldúlta az életüket – és persze az egész a nő hibája, hiszen a férj érvelése szerint nem lett volna szabad elrohannia otthonról.

De a látszólag oly boldog, oly harmonikus kapcsolatokról éppúgy kiderülhet, hogy a pár valamelyik tagja szörnyű irónia áldozata: mint például a Fikció című novellában, amelyben az iskola hajdani két legintelligensebb diákja köt házasságot és közösen felépítenek maguknak egy tartalmas és minden szempontból kielégítő életet – aztán kiderül, hogy a szuperintelligens, nyugodt, megbízható férfi a szuperintelligens és vonzó felesége helyett inkább a zaklatott múltú, ex-alkoholista segédjét részesíti előnyben.

Több történetbe nem megyek bele, mert talán már a fenti két rövid tartalom-összefoglalóból is sejthető, hogy milyenek Alice Munro novellái: rengeteg feszültség és drámai potenciál van bennük, de ami igazán érdekes, az az, hogy ezekben a novellákban valahogy sosem alakul ki igazi dráma. A Fikció c. novellára visszautalva: lehetne éppen arról is történetet írni, hogy mi történik a házastársakkal akkor, amikor kiderül, hogy a férj már más nőt szeret, lehetne írni arról, hogy a feleség hogyan próbál küzdeni a házasságáért, vagy arról, hogy milyen zűrös válás következik a lelepleződés után.

Alice Munro azonban nem ír ezekről a dolgokról vagy csak egy keveset: nála az élet megy tovább. A válásokat újabb házasságok követik; a csalódott, kihasznált szeretők élnek tovább a kétségeik és a félelmeik között, a büszkeségük és az önbecsülésük romjain; a félig-meddig széthullott családok nem egyesülnek egy végső nagy ölelésben, de nem is esnek szét végleg egy hatalmas, drámai veszekedést követően; és a gyerekkori barátnők, akiket örökre össze kellene, hogy kapcsoljon egy közös titok, leélik az életüket úgy, hogy nem találkoznak többé, csak amikor az egyikük már a halálos ágyán van.

Tehát az életek csak úgy eltelnek – néha van egy kis boldogság, aztán elmúlik, meg még tragédiák is történnek, és mindenki elkövet kisebb-nagyobb bűnöket, de ha menet közben össze is törik pár szív és megkeseredik pár lélek, általában nem hal bele senki a szívfájdalomba (vagy nem a szívfájdalomba hal bele). És számomra ez még felkavaróbb, hátborzongatóbb és életszerűbb, mint ha minden oldalon hangos, „drámai” drámákkal szembesülnék. A drámák „belül” maradnak – a szereplők meg szépen leélik az életüket valamiféle limbóban. Lassan, csöndesen, kicsiket hazudva, apró reményekbe kapaszkodva.
 
 
 
A könyv a Park Kiadónál jelent meg. A kötet megvásárolható itt.
Címkék: novella, alice munro, 2012 február