Fred Vargas: Messzire fuss, soká maradj!
Óvatosabb olvasó koromban el sem tudtam képzelni, hogy csak úgy elolvassak egy könyvet anélkül, hogy bármit is tudnék róla, csak azért, mert tetszik a címe vagy a borítója. Szerettem mindig mindennek utánanézni és a felkutatott információk alapján kitalálni, hogy tetszene-e nekem az adott könyv vagy nem. Az utóbbi egy-két évben viszont egészen rákaptam arra, hogy elolvassak olyan könyveket is, amikről semmit nem tudok. Most már szeretek menet közben rájönni, hogy mi van egy jó cím vagy egy szép borító mögött, és ha kiderül, hogy a könyv nem olyan jó, mint ahogy elképzeltem, az sem olyan nagy baj, mert úgyis annyit olvasok, hogy pár melléfogás bőven belefér.
Ennek a könyvnek a címe tetszett nagyon, úgyhogy annak ellenére, hogy a borítón leírt történet nem igazán érdekelt, mégis elolvastam, mert gondoltam, ilyen jó címmel biztos nem lehet ez rossz könyv. És tényleg nem az.
Ennek a könyvnek a címe tetszett nagyon, úgyhogy annak ellenére, hogy a borítón leírt történet nem igazán érdekelt, mégis elolvastam, mert gondoltam, ilyen jó címmel biztos nem lehet ez rossz könyv. És tényleg nem az.
A történet színhelye napjaink Párizsa, és az események két szálon futnak: egyrészt ott van a csupa fura alakot tömörítő városnegyed kikiáltójaként dolgozó hajdani hajós, Joss Le Guern, aki egy nagy postaládában gyűjti az emberek közlésre szánt üzeneteit és híreit, majd naponta háromszor felolvassa őket. Joss ládájába egy nap baljós, túlságosan irodalmias üzenetek kezdenek érkezni, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy hamarosan pusztító ragály fog lecsapni a városra. Másrészt pedig ott van a gyilkossági csoport nyomozója, a mindig nyugodt, örökké sétáló (és számomra már csak emiatt is roppant szimpatikus) Adamsberg, akit egy nap azzal keres meg egy ijedt nő, hogy a házban, ahol lakik, valaki fordított négyeseket festett a lakások ajtajára. A furcsa üzenetek és a fordított négyesek természetesen összefüggnek, és megindul a nyomozás a halálos járvánnyal fenyegető rejtélyes egyén után.
A történet krimihez illő módon cseles és csavaros, a végkifejlet pedig meglepő, igaz, ez nálam nem jelent semmit, mert – mint már sokszor mondtam – olyan még sosem fordult elő, hogy egy krimiben önállóan kitaláltam volna, ki a gyilkos. Úgyhogy nekem nem is annyira a fordulatos és izgalmas történet volt a legérdekesebb a könyvben (végül is egy krimiben ez alap), hanem a szereplők és a regény hangulata.
A könyv szereplői egytől egyig olyan alakok, akiknek az élete valamikor nagyon rossz irányt vett, s akik most a hajdani életük romjai között próbálják újjáépíteni magukat. Van itt volt tanár, akit nemi erőszakkal vádoltak; van ex-prostituált; vannak ex-börtöntöltelékek, akik ártatlanul ültek; van elhagyott családapa és van folyton újabb nők társaságát kereső férfi, aki igazából csak egyvalakit szeret. Egyikük élete sem éppen irigylésre méltó, viszont mindegyikükben van valami lazaság: könnyedén, természetesen viszonyulnak a világhoz, számítanak egymásra és emiatt képesek egészen normális életet építeni magukat.
Ez, gondolom, kissé gavaldás-giccsesen hangzik, de csak azért, mert én nem tudom a Fred Vargaséhoz hasonló könnyed szellemességgel kifejezni magam – szóval a könyvben semmiféle Együtt lehetnénk-giccs nem található. Inkább E. Annie Proulx Kikötői hírek c. egészen szuper könyvéhez tudnám hasonlítani ennek a regénynek a hangulatát és a szereplők életfelfogását – az is hasonlóan humoros és abban a könyvben is mindenki átlaglúzer, aztán a végén valahogy mindenkinek nagyjából rendbe jön az élete. Én meg szeretem az efféle könyveket. Igaz, a Kikötői hírekkel ellentétben ez a könyv szerintem nem lesz újraolvasós, de egyszer elolvasni nagyon jó szórakozás volt.
