Könyv, egó, entrópia

2017.jún.27.
Írta: entropic Szólj hozzá!

Placebo - BVV Brno, 2017. június 26.

placebo17.jpg2006 és 2012 után harmadszor is megnéztem a Placebót élőben, és megállapítottam, hogy van változás – az idő okozza. (Nagyon bölcs vagyok.)

 

Az első két alkalommal még mindannyian nagyon fiatalok voltunk – a Placebo is meg én is. Én speciel gyakran gondolom azt, hogy még most is nagyon fiatal vagyok, de ha belegondolok, hogy a tegnapi koncerten mennyire öregnek, fáradtnak, lassúnak, már-rég-nem-dühösnek, rég-nem-kamaszlázadónak, és mennyire nem a nagyvárosba épp most érkezett összezavarodott szorongó androgün angyalnak tűnt Brian Molko (Stefan Olsdal mintha tényleg semmit nem változott volna, és ez jó, de a Placebo szerintem nem az a zenekar, ahol a tagok egyformán fontosak és egyenlő vonz- és húzóerővel rendelkeznek) – szóval ha ebbe belegondolok, arra jutok, hogy valószínűleg én is változtam akkor sokat. (Hogy mást ne mondjak, néhány év óta már senki nem kéri el a személyimet, ha cigit veszek, 2012 körül pedig még előfordult. Meg van már egy darab ősz hajszálam is, amelyet mindig gyengéd szeretettel üdvözlök, valahányszor úgy fúj a szél, hogy a szemem elé kerül.)

 

Az első két alkalommal a Szigeten láttam a zenekart, egy szigetes koncertnek meg számos előnye és hátránya van. Előny – lehet –, hogy húsz-harmincezer ember egész más hangulatot teremt, mint tizedannyi. Előny, hogy szabadtéren vagy, s a leszálló éjszaka mindig varázsos egy koncerten. Hátrány, hogy a közönség egy része valószínűleg csak véletlenül van jelen, nem feltétlenül azért, mert pont erre a zenekarra kíváncsi, s ettől felhígul a figyelem. Hátrány, hogy 23:00-kor kötelező befejezni a nagyszínpados koncertet, ami 2012-ben egész pontosan azzal járt, hogy Placebóék jöttek 21:30:00-kor, távoztak 23:00:00-kor – esély sem volt ráadásra, személyességre, koncert közben bármiféle interakcióra, és minden pontosan ki volt számolva. (Azon a koncerten a legnagyobb élmény nekem a közönség volt.)

Tovább

System of a Down - O2 Aréna, Prága, 2017. június 12.

systemofadown.jpgTévhitek, amelyek megdőltek ezen a koncerten:

 

Én már túl öreg vagyok ehhez az egészhez – nem, dehogy vagyok.

 

Ülve nem lehet táncolni – de, lehet. Igaz, időnként azt kívántam, bár a lenti, táncolós szektorba szólna a jegyem, nem pedig a nézőtér ülős részére, de amikor lenéztem a néha igen hevesen rockerkedő ifjakra, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam odafönn, egy középkorú (határozottan nem metálos) apuka és egy fiatal pár igen szolid női tagja között ülve – a durvább pogóhoz, ahhoz a körbeszaladós valamihez, amit a metálosok csinálnak néha, meg a hasonlókhoz sosem voltam elég vadul fiatal. Meg így legalább láttam valamit, mert lentről szerintem semmit nem láttam volna – a kivetítők hiánya elég meglepő és kissé fájó pont volt ezen a koncerten.

 

Valószínűleg persze semmi igazán durva nem folyt odalenn; az biztos, hogy se a koncert előtt, se utána az O2 Aréna előtti kellemes káoszban, se kicsit később a város fele tartva a kizárólag koncertlátogatókkal telezsúfolt metrón nem éreztem vagy láttam semmi agresszivitást. (És igazán mellékes, meg persze biztos vannak, akik bliccelnek, de én nagyon bírom, hogy ahogy elnéztem, a prágai koncertlátogatók az éjfél körüli metrón is érvényesítenek jegyet, pedig aligha várható ellenőrök érkezése.)

 

A tévhitek megdőlésén kívül és felül is: elég nagy élmény volt ez a koncert. Nem hiszem, hogy életreszóló (az egész koncert valószínűleg nem az), de elég nagy. Ifjabb és mindent-akaróbb koromban nehezményeztem néha, ha egy zenekar annyira profi és kiszámított, hogy szinte semmi hely nem marad a közönséggel való intim és varázslatosan véletlenszerű kapcsolat kiépítésére, és még mindig azt gondolom, hogy elvileg biztos van olyan is, hogy egy zenekar úgy profi, hogy képes személyes(nek tűnő) kapcsolatba lépni 18 000 ember mindegyikével, de most már nem várom el ezt mindenképpen, és úgy vagyok vele, hogy ez már a profizmus legmagasabb, jóformán szuperhősséggel felérő szintje, amit biztos nem sokan érhetnek el. Úgyhogy én simán beérem azzal, ha idejön egy zenekar, kb. másodpercre pontosan 90 percet játszik, háromszor szól közben a közönséghez (Thank you; Ahoj!; Hello, Prague, this is my favorite city in the whole fucking world!), majd távozik. Közben viszont jelen van és a jelenlétével létrehozza azt a fantasztikus, néha kicsit ijesztő (mert olyan erős) tömeg-atmoszférát, ami engem totál felvillanyoz, és még másnap is egyfolytában vigyorgok tőle.

Tovább

Ciaran McMenamin: Skintown

skintown.jpgHa egy könyvre azt írják, hogy bizonyos tekintetben olyan, mint a Trainspotting, az nálam kb. ugyanazt a hatást éri el, mint amikor azt írják egy könyvre, hogy olyan, mint a Zabhegyező – azonnal tudni akarom, tényleg olyan-e.

 

Meg egyébként szerintem én még sosem olvastam észak-ír regényt.


Ez meg, mit ad isten, egy észak-ír regény, ami állítólag olyan, mint a Trainspotting. Szerintem mondjuk nem annyira olyan, de mindegy, mert különben elég jó.

 

A regény egy nevenincs észak-ír kisvárosban játszódik a 90-es években, pont abban az időszakban, amikor az IRA bejelenti a tűzszünetet, de előtte-közben-utána még javában zajlanak az unionista-nacionalista összetűzések, és nemcsak valahol a belfasti metropoliszban, hanem mindjárt a kocsmaajtó előtt.

 

(Amúgy milyen furcsa, milyen hivatalos, milyen személytelen ilyeneket mondani, hogy „összetűzés” – McMenamin ezt sokkal élőbbé és brutálisabbá teszi mindjárt az első fejezetben, ahol leírja, egész pontosan hogy is nézhet ki egy ilyen összetűzés.)

Tovább

Irvine Welsh: Trainspotting

trainspotting.jpgOlvastam ezt a regényt jó sok éve magyarul, biztosan akkor is tetszett, de nem hiszem, hogy annyira falhoz vágott, mint most. Biztos jó ezt ifjú okoskodó ártatlan lázadóként olvasni, de – nekem – még jobb már nem annyira ifjú nem annyira ártatlan nem annyira lázadóként (az okoskodás nem változott).

Nem tudom, Irvine Welsh honnan tud ennyit a függőségről (mindenki függ, állítólag – https://www.youtube.com/watch?v=9EUa5Kgt8Nc - és valahogy mostanában egy csomó függőséges beszélgetésbe keveredek emberekkel, és elgondolkodom, van-e lényegi különbség aközött, hogy mondjuk én lelkesen cigifüggök, egy ismerősöm kajafügg, egy másik ebay-függ, egy harmadik meg társaságfügg – és azt hiszem, nincs, csak holmi felszíni különbségek vannak – abban, hogy valamelyik függőség elfogadottabb, valamelyik meg kevésbé az, valamelyik gyorsabban cseszi szét az életedet, valamelyik kicsivel lassabban, valamelyikről lehet – látszólag – mulatságos történeteket mesélni, valamelyikről meg nem), a dolgok kilátástalanságáról és a dolgok leszarásáról, a rohadásról, az elkurvulásról, a titkos-romantikáról, a változtatás lehetetlenségéről, a kínunkban röhögésről, arról az érzésről, hogy: nekem ilyenem (akármim – normális ezem vagy azom, életem, akár) úgyse lesz sose, úgyhogy inkább úgy csinálok, mintha nem is kéne az az akármi, és megvetek mindent, ami normális, és még azt is kiröhögöm, aki feltételezi, hogy amúgy nekem kellene az az akármi.

Tovább

Ellen Ullman: The Bug

bug.jpgBár nem vagyok szoftvertesztelő vagy -fejlesztő, én is gyakran tesztelek szoftvert a magam kevéssé kifinomult módján, meg programozok is néha vagy három sort, ha nagyon muszáj, és a szoftvertesztelők és -fejlesztők a mindenkori legjobb barátaim és legfőbb szövetségeseim.

És egész közelről látom nap mint nap ezt a problémát, hogy mondjuk egy ügyfél a szoftver rejtélyes és nemkívánatos viselkedésére panaszkodik, s akkor a megoldás első lépése az, hogy a tesztelő nekiáll és megpróbálja reprodukálni a hibát, ami nem feltétlenül egyszerű.

Menet közben mindenféle kérdések felmerülnek: lehet, hogy az ügyfél helyzete olyan speciális vagy szerencsétlen, hogy csakis nála jelentkezik a hiba? Lehet, hogy a hiba csak akkor jön elő, ha aznap épp telehold van és pont 24 felhasználó próbálja ugyanabban a pillanatban ugyanazt csinálni, és két százalékkal esett a cég részvényeinek árfolyama aznap a tőzsdén, és a vezérigazgató unokatesójának épp ikrei születtek? Lehet, hogy a bug nem is bug, hanem a cuccnak eleve úgy kell működnie? (De ki mondja meg, minek hogyan kell működnie?)

Ezernyi kérdés, sokszor megnyugtató válaszok nélkül. És sokszor látom és tapasztalom a frusztrációt és küzdelmet, amit egy rejtelmes szoftverhiba okozhat, de őszintén szólva még sose tekintettem a tesztelésre és fejlesztésre úgy, mint valami mélységesen egzisztencialista ténykedésre és értelemkeresésre.

Tovább

Ali Smith: There But For The

therebut.pngCsak szavaink vannak. Words are all we have, mondta állítólag valahol Samuel Beckett, de nem tudom, hol mondta és milyen kontextusban. Mindenesetre egyetértek vele, mert többnyire én is elég nagy szómániás vagyok.

Meg Ali Smith is az. Néha ugyan egy kicsit az agyamra megy (annyira nem vagyok oda a szójátékokért, mint ő), de többnyire inkább csodálattal és áhítattal nézem (és tapasztalom), amit a szavakkal csinál.

Mint mondjuk akkor, amikor felébredek reggel, és hirtelen rájövök arra, hogy mi a kapcsolat a novella között, amit a főszereplő írt egyszer tizenévesen, és aközött, amit az idős néni mesél-gondol arról, amit egyszer a lánya mesélt neki régen. Nem akarok ennél jobban belemenni – mindenesetre jó sokáig támasztottam az asztalt aznap reggel, amikor erre rájöttem, és legszívesebben mentem volna vissza sírva az ágyba, mert könnyekre fakaszt a gondolat, hogy milyen szépséget lehet alkotni a szörnyűből. (Muszáj-e vajon előbb szörnyűnek lennie a valaminek, hogy aztán lehessen szép is?)

Tovább

Donald Barthelme: A Holtapa - The Dead Father

deadfather.jpg10 évvel ezelőtt azzal töltöttem tavaszi napjaimat, hogy szakdogát írtam erről a regényről. Jó kis tavasz volt, a témavezetőm szerencsére pont a saját doktorijával volt elfoglalva, úgyhogy minimális figyelmet fordított rám, és még nagyobb szerencsémre kb. semennyi szakirodalom sem foglalkozott ezzel a regénnyel, amit én örömmel vettem, mert így nem kellett kötelezően idéznem 826 szaktekintélyt, hanem mehettem a saját fejem után.

Nagy élmény volt ez a regény akkor, viszonylag kezdő posztmodern-olvasó koromban, amikor még könnyedén le lehetett venni a lábamról mindennel, ami kicsit is nem-hagyományos.

10 évvel ezelőtt elolvastam ezt oda-vissza jó sokszor, de azóta egyszer sem, úgyhogy ez most jubileumi olvasás volt (avagy mivé lesz a kezdő-posztmodern bölcsészcsaj agya 10 év alatt a komoly való-világban).

És örömmel tapasztaltam, hogy az agyam még mindig oké ezzel. Bár sokszor türelmetlen vagyok már a mindenféle random posztmodernnel szemben (nem kedvelem, amikor valami azért po-mo, mert az a divat), ettől még mindig eléggé eldobom az agyam (bár egy kicsit kevésbé, mint régen).

Tovább

Jade Sharma: Problems

problems.jpgAzon merengek itt egy ideje, hogy vannak-e más drogfüggős/leszokós regények is női elbeszélővel/főszereplővel.

Alkoholizálós eszembe jut néhány, de drogos egy sem (ajánljatok nekem, ha tudtok olyat), és ahogy a regény főszereplője, Maya is mondja, amikor egy ízben a saját drogfüggését meg a férje alkoholizmusát hasonlítja össze, piálni jóval elfogadottabb, mint drogozni. Férfiak esetében persze az is elfogadottabb, mint nők esetében (ilyet a valóságban is elég sokat hallok, amikor naponta söröző férfiak azt mondják, hogy nem csípik, hogy a feleségük időnként szokott inni, de nem kalandozok tovább most erre), amiből az következik, hogy ha egy nő drogozik, az aztán végképp és mélységesen érthetetlen és elfogadhatatlan.

Szóval én még sose olvastam erről a témáról női szemszögből. Ha előszedem a drog-regényes emlékeimet, azokban a nők többnyire csak mellékesen jelennek meg, mondjuk időnként szó esik valami drogos kurváról, vagy ilyesmi. És ki gondolná például, hogy azok a drogos kurvák is emberek? Hah, pedig azok.

Tovább
2017.ápr.04.
Írta: entropic 8 komment

Graeme Macrae Burnet: The Disappearance of Adèle Bedeau

adele.jpgTitokban abban reménykedtem, hogy majd hátha ez is olyan jó lesz, mint a His Bloody Project, ami az egyik kedvenc könyvem volt tavaly – nagyon ki voltam már éhezve valamire, amitől tényleg eldobom az agyam, mert idén még nem olvastam olyat.

És most nem következik semmiféle sajnálatos és drámai fordulat (szerencsére), mert az a helyzet, hogy ettől is eldobtam az agyam, és remélem, jó sok könyvet fog még írni GMB, mert ilyen szuperintelligens, sötéten humoros, az emberek lehetséges működését ennyire pontosan ismerő és ilyen érzékenyen és hatásosan leírni tudó fazonoktól akármennyit tudnék olvasni.

Mint a His Bloody Project, látszólag ez a regény is egy egyszerű detektívtörténet valahol vidéken, a világ zajától távol, eléggé zárt közegben.

A főszereplő, Manfred örök esetlen, kívülálló, mindenféle elfojtásoktól szenvedő, a könnyed (hm, vagy akármilyen) emberi interakciók világában tökéletesen járatlan figura, aki élete minden pillanatában valami rutint követ, és meg van győződve róla, hogy a rutintól való legkisebb eltérés bizonyára mindenkinek rögtön szemet szúrna és valamiféle sötét gyanú árnyékát vetné rá. Nem mintha eredetileg bárki is bármivel gyanúsítaná őt, és nem mintha Manfred (aki mellesleg jólfésült és megbecsült irodai alkalmazott, de nem a Patrick Bateman-, hanem a Meursault-fajtából) bármi rosszat is csinálna – mégis állandóan bűntudatot érez, és folyton azt várja, mikor kér majd rajta akárki számon akármit.

Tovább

Garth Greenwell: What Belongs to You

belong.jpgGarth Greenwell regénye szép, gyengéd és nagyon lírai – közben meg milyen szomorú és brutális dolgokról szól.

Főleg a vágyról és az összes ahhoz kapcsolódó és abból kibontakozó érzelemről, amit a Szófiában élő amerikai tanár érez a nyilvános vécében felszedett roppant vonzó szélhámos/alkalmi férfiprostituált, Mitko iránt.

A névtelen narrátor a történet elején teljesen belezúg Mitkóba, na jó, először főleg csak a testébe, de azért szeretné a lelkét is megismerni, ha lehetne (de nem lehet) és titokban szeretné őt mindörökké maga mellett tudni, megmenteni, megváltani, stb. De mondom – nem lehet. Ez nem spoiler – csak simán tény, ami az elejétől fogva nyilvánvaló, hogy bármennyire is szép lenne valami igazi kapcsolat a középosztálybeli amerikai egyetemi tanár és a csóró bolgár szélhámos között, ez nem történhet meg.

Tovább