Nekem sokszor nem kell más, csak egy cím.

Először a film miatt hallottam ezt a címet, és bár fogalmam sem volt, miről szól, tudtam, hogy megnézem, amint tudom.

Aztán mikor teljesen elbűvölve (és diszkréten kisírt szemekkel) hazajöttem a film után (ami pont olyan szép, gyengéd, lírai, lassú, merengő és szívfájdító [de úgy szívfájdító, hogy azt nem cserélnéd el szívfájdalom-mentességre], mint ahogy a címe alapján elképzeltem), azon nyomban megvettem a könyvet (ilyenkor szeretem az e-könyveket – van az a vágy néha, amikor azonnal kell valami, mert holnap már túl késő), és a lehető leghamarabb bele is vetettem magam.

És olyan mohó és kielégíthetetlen vágyakozással olvastam végig, mint ahogy Elio vágyik Oliverre. (Mohón, mégis lassan. Mint ahogy a filmet is lassan néztem. Nem tudtam, hogy az idő ennyire relatív, meg hogy filmet is lehet lassan nézni, de lehet. Könyvet olvasni meg főleg lehet – úgy, hogy legszívesebben végigrohannék rajta, de nem teszem, mert annyira tetszik, hogy csak akkor akarom olvasni, amikor teljesen tudok rá figyelni, és amikor nem olvasom, akkor meg csak vágyok rá, egyfolytában – és az is jó.)

Közben egy csomó részletet bejelölgettem magamnak – gondoltam, majd idézek belőle, biztos. Aztán nem idéztem mégse, mert magukban újraolvasva a bejelölt részeket folyton úgy éreztem: jaj, ezek már megint mind csak a szerelem és vágy örök (hm, unalmas) szavai, amelyek ugyan változatos formákban jelenhetnek meg (te vagy az otthonom, tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság, istenítelek, mert pont te magad vagy), de önmagukban sokszor túl-ismerten hangzanak – végül is hányféleképpen lehet vágyat kifejezni? Vágyakozni persze sokféleképpen lehet, de a sokféle vágy mind hajlamos hasonló módokon kifejeződni, és a szövegből kiemelni a szép-szerelmes-őrült-ifjú vágy szavait valahogy elveszi a lényeget. És önmagukban újraolvasva már nem is találtam semmi különöset a dolgokban, amiket bejelöltem. Ez az egész csak egyben működik, de úgy nagyon, mert úgy az is látszik, ami a dolgok között van.

Mert lehet, hogy a felhevült képzelet (és ágyék) hasonló módokat talál az érzések kifejezésére, a vágy legbensőbb lényege mintha mégis máshol lenne – a résekben; abban, ami nem szerepel a túlzó, kétségbeesett, most-vagy-soha (ha nem később, mikor?), váratlanul-merész önfeltáró és/vagy a másik tetszését megnyerni kívánó gesztusokban, vallomásokban és naplóbejegyzésekben (mert bár a naplódban tán azt írod, hogy igen, igazából nem fogsz belehalni, ha aznap nem szól hozzád, ha elkerül, ha az egyik percben mosolyog rád, a következőben meg látszólag nemtörődöm módon azt mondja: na, később találkozunk*); az összes időben, amikor csak magad vagy (bár szívesebben lennél nem-csak-magad, de azért így is oké). Akkor is élsz, amikor magad vagy. S ez az egész vágyakozósdi egyébként is főleg arról szól, aki (jobban) vágyakozik, s nem a másikról. (Ha meg véletlenül kiderül, hogy a vágy kölcsönös, onnantól teljesen személyes ügy az egész, amiről fölösleges bármit mondani, mert megy magától.)

Ezért nem bánom és nem is tartom furcsának, hogy nem nagyon tudom, mit gondol Oliver, és az sem zavar, hogy nem tudom, miről beszélgetnek, amikor már tényleg beszélgetnek, nemcsak flörtölnek/húzzák egymást. Ez itt Elio története és az ő vágya – és arról minden kiderül, ami elmondható.

–

* És itt persze nem arról van szó, amikor valaki egy már meglévő kapcsolatban csinálja mindezt, mert az kurvára nem oké, hanem az elejéről, és még az elejénél is korábbról – amikor rebbenő és bizonytalan minden, amikor tényleg lehet, hogy ez az egész (még) csak a te fejedben létezik, amikor csak el- és beleképzelsz és felnagyítasz dolgokat, csak tetszés van, ismerés nélkül, csak tapogatózol és nem akarsz teher lenni, de közben annyira szeretnéd feladni és felolvasztani magad. Magányos és kaotikus egy érzés a vágyakozás, annyi szent.