Legkedvencebb kollégám adta ezt a könyvet szülinapomra, és eleinte voltak némi halvány kétségeim, hogy vajon miért gondolta, hogy ez jó ajándék lesz nekem, merthogy én semmilyen körökben nem vagyok híres arról, hogy sok Conan-történetet olvasok, és valami foszlányos emlékeket leszámítva szerintem azt se tudtam eddig, ki ez a Howard.

Aztán meg elolvastam, és eléggé elaléltam. (Tartózkodnék az olyan gagyi, szigorúan kicsillagozandó szavaktól, mint a kom*o*tzó*a – olyat olvasni viszont szeretek, amilyet még nem olvastam soha. Ilyen szabálytalanul utálatos és lenyűgöző cuccot meg szerintem még tényleg nem.)

Nem indult pedig jól. Price könyve igazi iskoláslányosan rajongós stílusban indul (pl. Price a még szarkazmus és irritált szemforgatás nélkül elviselhetőnél sokkal de sokkal több felkiáltójelet használ, méghozzá komolyan, nem pedig hülyéskedve – "Ma találkoztam Bob Howarddal! Olyan izgatott vagyok! Bob Howard egy igazi író, és én találkoztam vele, ma!"), amitől nekem enyhe félelmeim támadtak, hogy ez most akkor 300 oldal fangörling lesz-e vajon (ami mondjuk eléggé meglepett volna az ajándékozót ismerve, aki nagyon szereti ezt a könyvet), de aztán elkezdődött a könyv igazi része, Price kicsit visszafogta magát, ami a felkiáltójeleket illeti, és bár a szerző stílusát soha nem tudtam megszeretni, igen hamar azon vettem észre magam, hogy baromira élvezem ezt az egészet (és közben utálom is, meg csodálom, meg nem akarom letenni, meg lelkesít, meg fáj a szívem tőle).

Ennek ellenére összeszedett poszt ebből most nem lesz, csak gondolatok, alcímekkel bevezetve, amelyek mintegy az összeszedettség illúzióját hivatottak kelteni.

A fülszöveg

A szenzációhajhász, Blikkre hajazó, trashy fülszöveget inkább el se olvassátok, mert az alapján még véletlenül olyanokat lehet gondolni, hogy ez egy olyasmi életrajzi könyv, mint mondjuk a Colin Firth, aki a király hangján szólt. Na – ez nem olyan.

Miből van ez

A könyv főleg Price naplóinak szövegéből áll, abból a kb. két évből, amíg ismerte Howardot és kb. együtt járt vele. Nem tudom, mennyit szerkesztett és törölt és javított a szerző, amikor kb. 40 évvel később előszedte a fiatalkori naplóit és megcsinálta belőlük ezt a könyvet, de bármennyit is, az tuti, hogy a könyv még így is nagyon naplószerű, ami önmagában se nem dicséret, se nem kritika – megvan benne a (komolyan vett és vezetett) naplók minden intimitása, a személyes élmény megéltsége és elevensége, viszont megvan benne a fárasztó önismétlés, csapongás, monománia is – egy csomó olyan dolog, ami a napló szerzőjének bizonyára nagyon érdekes, az olvasónak viszont többnyire nem annyira.

A „történet”

Price, egy texasi kistelepülés szülötte 1934-ben Cross Plainsben, egy másik texasi kisvárosban kap tanári állást, ahol hamar felszedi magának Bob Howardot. Egy kicsit már ismerték egymást korábbról is, a felszedést meg nem is tudom, pontosan hogy kell érteni, mert bár az elkövetkező sok hónapban sok időt töltenek együtt és Price néha romantikusan is gondol Howardra, igazából mindvégig csak barátok maradnak, akik azzal töltik az időt, hogy a texasi vidéken autóznak fel és alá, könyveket olvasnak, az irodalomról, az írásról meg a civilizáció hanyatlásáról beszélgetnek, és kb. egyfolytában vitatkoznak. (S bár az elején attól tartottam, hogy Price csak egy fangirl, aki ámulva issza Howard-a-barbár szavait, hamar kiderült, hogy nemcsak az, hanem egy rém akaratos, önérzetes, agyas, elszánt és céltudatos nőci, aki nem fél bárkivel vitába szállni és sok tekintetben leszarja a konvenciókat, sok más tekintetben viszont egy provinciális, nem annyira fantáziadús, érzéketlen és esetlen és irritáló kiscsaj – röviden, egy igazi ember, akinek vannak random hangulatai, jó és rossz pillanatai, berögződései és meggyőződései és előítéletei és rajongásai és mindenféle örömei és bánatai. S mint igazi embert, lehet őt nem kedvelni, de a valóságát és valóságosságát kétségbe vonni nem.)

Miről szól ez?

Elvileg Howard utolsó két évéről és magáról Howardról, ahogy őt egy közeli barátnője látta, igazából mégis inkább erről a közeli barátnőről szól. Price, ez a roppant energikus és életerős ifjú nőci egyrészt nem félt közel menni Howardhoz, akit a városkában szinte mindenki más bolondnak tartott, s valószínűleg tényleg jobban megismerte őt, mint bárki más, de mégis – alapvetően a saját életét élte, s elég hamar feladta a gondolatot, hogy közelebbi/romantikus kapcsolatba is kerüljön Howarddal, lazán randizott más csávókkal is (egyes bejegyzései, főleg a Truett nevű fickót illetően, aki Howard barátja is volt, s akivel sokszor randizott, tényleg a kamaszlány-naplók világát idézik), sokszor teljesen belemerült a munkájába és leszart minden mást, stb. – szóval sokszor úgy éreztem, nem figyelte/nem látta/nem értette (meg) ő Howardot annyira, mint amennyire azt képzelni szereti.

És még miről?

Annyi másról is. Benne van az 1930-as évek texasi kisvárosi miliője, ott vibrál benne az egész környezet és kor és háttér anélkül, hogy direkt ki lenne emelve, s ez lenyűgöző; tele van beszélgetésekkel az írásról és irodalomról és az irodalmi aspirációkról (és szerintem soha többé nem fogom lefitymálni a szavak száma alapján fizetett pulp-írókat, Howardot aztán biztos nem, és még az is lehet, hogy egyszer elolvasok egy Conan-történetet); és közben (amikor Price-nak sikerül félretennie az egóját) tele van rém érzékeny és szívfájdító leírásokkal a megváltoztathatatlanról, az élet kibaszott tragikumáról, a valahol máshol és máskor kéne élnem érzéséről.

Csudás és idegtépő egy könyv ez, na. (Ha nem kapnék ennyire hülyét Price stílusától [mert minden igyekezetem ellenére eléggé hülyét kapok tőle], akkor csak simán csudás lenne.)