Biztosan említettem már, hogy a Bajnokok reggelije az örökös kedvenc Vonnegut-regényem. A Kékszakáll viszont a második kedvencem, aminek az az egyik oka, hogy a könyv főszereplője nem más, mint az elfuserált absztrakt expresszionista festő, Rabo Karabekian, aki a Bajnokok reggelije…
Nem emlékszem, hogy írtam-e már arról, hogy nem tudok naivan olvasni – könnyen lehet, hogy igen, mert ez a téma az egyik kedvenc vesszőparipám. Nem tudom pontosan, mikor történt a változás, de valamikor egyetemista koromban vettem észre, hogy kezdek máshogy olvasni, s számomra…
Eddig elkerült engem az utóbbi évek gésa- és távol-keleti irodalmi divathulláma, így teljesen naiv szemmel kezdtem bele Mingmei Yip regényébe. Még most, a könyv elolvasása után sem vagyok ugyan teljesen tisztában a kurtizánregényekre jellemző szabályokkal és műfaji klisékkel,…
A Viharszigetről szóló posztomban leírtam pár hónappal ezelőtt, hogy pontosan miért is akartam Dennis Lehane-t olvasni, annak ellenére, hogy nem vagyok nagy krimifaló, úgyhogy ezt most nem ismétlem el. A korábbi bejegyzésben említett, teljesen irracionális ok vezetett arra is, hogy…
Olvastam már Bradburyt jó sok évvel ezelőtt, és bár az emlékeim eléggé megkoptak, az azért rémlik, hogy pl. a Fahrenheit 451 nem éppen optimista hangvételű mű. S bár a jelen kötet címe meg a nagyon szép, vidáman kaotikus borítója alapján sejthettem volna, hogy ez a könyv nem…
Lassan egy éve, hogy elolvastam a 49-es tétel kiáltását. Ez jeles esemény számomra, mert akkor történt, hogy az addig csak csírájában létező, egyes-egyedül az Entrópia című novellán alapuló Pynchon-rajongásom kezdett komolyabb formát ölteni. A 49-es tétel után nem sokkal…
Ebben a bejegyzésben szó esik ugyan a Zabhegyezőről, a poszt mégis szinte kizárólag a blog egóvonulatát fogja erősíteni, ugyanis erről a könyvről nem tudok és nem is akarok összefüggően írni, úgyhogy leginkább csak magamról fogok írni. Tizenöt éves voltam, amikor…
Nem voltam éppen meggyőzve Cormac McCarthy zsenialitásáról, amikor pár hónappal ezelőtt elolvastam az Út című agyondicsért regényét, de azóta is érdeklődve figyeltem, hogy kiből milyen érzelmeket váltanak ki a szerző különböző írásai, és úgy terveztem, hogy mindenképpen…
Mottó: „A haverok előtt én mindig nevetek a filmeken, amiken otthon sírok.” – Hiperkarma, Lidocain David Riesman könyve a modern társadalmak fejlődését és az eközben (és ennek hatására) az emberek személyiségében bekövetkező változásokat térképezi fel. Ám…
Elég régóta az egyik kedvencem ez a könyv, és úgy két-három évente eszembe jut, hogy milyen remek regény ez a Hidegvérrel, jó lenne újraolvasni, és olyankor gyorsan újraolvasom. Ezt tettem most is, és most is az a véleményem, hogy ez egy nagyon jó könyv. Mivel a…