Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra - A Medicine for Melancholy
Olvastam már Bradburyt jó sok évvel ezelőtt, és bár az emlékeim eléggé megkoptak, az azért rémlik, hogy pl. a Fahrenheit 451 nem éppen optimista hangvételű mű. S bár a jelen kötet címe meg a nagyon szép, vidáman kaotikus borítója alapján sejthettem volna, hogy ez a könyv nem lesz annyira borongós, mégsem sejtettem semmit, hanem arra készültem, hogy komor és pesszimista novellákat fogok olvasni. Így aztán eléggé meglepődtem, amikor olvasni kezdtem.
A könyv novelláinak tekintélyes részét ugyanis valami kiapadhatatlan életöröm és az emberekbe vetett hit jellemzi, és számomra néha egészen ijesztő volt ilyen sok pozitív hangú történetet olvasni egymás után. Nem tartom magam cinikus, megkeseredett, örömtelen embernek, és ezért nincs is szükségem arra, hogy egy történetben a szereplők minimum fele meghaljon vagy megőrüljön csak azért, hogy a könyv illeszkedjen valahogy a lelkivilágomhoz. Viszont rosszul viselem a giccset és mindenfajta szépelgést, ezért általában kerülöm a túlzottan szép és/vagy megható üzenettel kecsegtető történeteket.
Nem számoltam meg, de nagyjából úgy tippelem, hogy a kötet 25 novellájának legalább kétharmada pontosan ilyesféle szívmelengető történet. Ezekből a történetekből (pl. a Mosoly, az Eperszín ablak vagy az Örök esők napja című novellákból) számos tanulság vonható le: például az, hogy az ember még a legrosszabb körülmények között is képes álmodozni és a sorsa jobbra fordításán fáradozni; vagy az, hogy a kíváncsiság és az új dolgok iránti vágyakozás soha nem múlik el és mindig tovább hajtja az embert; vagy éppen az, hogy egészen különleges és csodálatos kapcsolatok is létezhetnek az emberek között, és sosincs késő ahhoz, hogy szeressünk valakit s ezzel megváltoztassuk az életét.
Giccsgyanúsak ezek a történetek? Azok. De Bradburynek majdnem mindig sikerül elkerülnie a számomra már elviselhetetlen mértékű szívmelengetést, egyik novella sem lépi át (túlságosan) a giccshatárt, és egyszer sem éreztem, hogy valamelyik novellát legszívesebben félbehagynám. Azt hiszem, ez egyrészt annak köszönhető, hogy egyik novella sem tökéletes emberek tökéletes története: mindegyikben van valami egyszerű, szomorú, hétköznapi, ami ellensúlyozza a boldog végkifejletet. Másrészt pedig talán azért is tudtam szeretni ezt a könyvet, mert pont jókor olvastam. Bár eltelt már egy kis idő, mióta befejeztem a Súlyszivárványt, még mindig úgy éreztem, hogy jól jön néhány lelkibéke-helyrebillentő olvasmány, és a Gyógyír búskomorságra számos története tökéletes volt erre a célra.
Az azért tény, hogy a kevésbé üzenetcentrikus, humoros novellák (pl. a Múlt hétfői nagy karambol) és a sötétebb fantáziáról tanúskodó történetek közelebb álltak hozzám. Az egyik kedvencem pl. a Talán álmodni című novella, amelyben a főszereplő lezuhan egy idegen bolygóra, de nem esik pánikba, hanem segítséget hív és eltervezi, hogy milyen jókat fog enni, olvasni és aludni abban a pár napban, amíg a mentőhajóra vár. Ám ahogy az az idegen bolygókon időnként megesik, az elsőre barátságosnak tűnő környezet nem várt veszélyeket rejteget, és a főhős hamarosan kezdi úgy érezni, hogy a várakozás napjai mintha soha nem akarnának véget érni.
Nem mesélem el az egész novellát (mert hát akkor ennyi erővel elmesélhetném a többi 24-et is), a lényeg mindenesetre az, hogy ebben a történetben remekül keveredik az űrutazó ember magánya az idegen bolygókon érzett paranoiával és félelemmel, s ez nekem nagyon tetszik.
Azt hiszem, most újra megjegyzem Bradbury nevét, és ha legközelebb megint szükségem lesz egy kis irodalmi lelkisegélyre, elolvasok tőle egy másik novelláskötetet is, mert biztos a többiben is akadnak jó történetek.
A könyvet kiadja az Agave. A szépséges borítót pedig Kuszkó Rajmund tervezte.
