J. D. Salinger: Zabhegyező - The Catcher in the Rye
Ebben a bejegyzésben szó esik ugyan a Zabhegyezőről, a poszt mégis szinte kizárólag a blog egóvonulatát fogja erősíteni, ugyanis erről a könyvről nem tudok és nem is akarok összefüggően írni, úgyhogy leginkább csak magamról fogok írni.
Tizenöt éves voltam, amikor először olvastam a regényt, s ez szerintem az egyik legjobb életkor a Zabhegyező olvasásához. A könyv rögtön a kedvencemmé vált, bár ha valaki megkérdezte volna, mégis mit szeretek benne, nem tudtam volna értelmesen elmondani, mint ahogy most sem tudom. A Zabhegyező az a regény, amely kapcsán nem jönnek a szavak a számra (és ez elég ritka, ha blogírásról van szó), és ha beszélni akarok róla, kénytelen vagyok olyan drámai, ám semmitmondó kifejezésekhez folyamodni, mint az, hogy „magával ragadó” vagy az, hogy „elmondhatatlan, mit érzek”.
A Zabhegyező mindenesetre már az első olvasáskor óriási hatással volt rám, és utána jó néhány éven keresztül legalább évente egyszer újraolvastam. S bár sosem hasonlítottam magam Holden Caulfieldhez, és még véletlenül sem volt ő a példaképem, mégis nagyon fontos alakká vált az életemben: mindig hozzá mértem magam és a saját életemet, és úgy viszonyultam a regényhez, mint ahogy Holden viszonyul a könyvben a múzeumhoz: a Zabhegyező az a hely lett nekem, ahol minden ugyanolyan marad, mégis minden egyes látogatás más, mert az ember mindenképpen megváltozik a két látogatás között eltelt időben.
Nekem teljesen megfelelt ez a fajta informális, semmit meg nem magyarázó kapcsolat a regénnyel, egészen addig, amíg harmadéves angol szakos koromban „hivatalosan” is el kellett olvasnom a könyvet egy amerikai irodalmi szemináriumra. Először örültem, hogy olyasmit kell olvasnom, amit úgyis nagyon szeretek, de aztán már egyáltalán nem örültem, hanem igen-igen rossz néven vettem, amikor a szemináriumon sor került a regény elemzésére. Akkor jöttem rá: engem egyáltalán nem érdekel, hogy a Zabhegyező fejlődésregény-e vagy sem; nem érdekel, hogy miféle társadalomkritikai, vallási vagy pszichológiai olvasatai vannak a regénynek; és az sem érdekel, hogy mit szimbolizál az aranykarika, amit a regény végén Phoebe a körhintán ülve el akar kapni. Nekem elég annyi, hogy a könyv létezik, én meg olvashatom.
Ez az évekkel ezelőtti hivatalos olvasás és kényszer-elemezgetés mindenesetre azzal a következménnyel járt, hogy azóta nem mertem és nem akartam újraolvasni a Zabhegyezőt, attól tartva, hogy a naivitásomat vesztve már nem fogom úgy szeretni, és már csak a hivatalos értelmezéseket látom majd benne. Így hát annak ellenére, hogy az elmúlt hat évben az összes többi Salinger-könyvet többször is újraolvastam, ezt mindig kihagytam, egészen mostanáig. Most levettem a könyvet a polcról, belelapoztam, és rögtön tudtam, hogy minden aggodalmam alaptalan volt. Aztán elkezdtem az elejéről, végigolvastam, és az utóbbi idők legkatartikusabb élményével lettem gazdagabb, amiben benne volt az a megkönnyebbülés és öröm is, hogy a Zabhegyező még mindig a Zabhegyező.
Ez a regény nem változik. Ez még mindig az a hely nekem, ahova bármikor visszamehetek. És elég belőle egyetlen mondat is, mert minden mondatában benne van az egész könyv, és az utolsó oldal után akár kezdhetném elölről, és akkor sem unnám meg. A Zabhegyező a tökéletes könyv – számomra. Annyira nekem szól, mint talán még soha semmi más, és most már nagyon úgy tűnik, hogy ez mindig is így lesz. Azt hiszem, mást nem is tudok mondani. De ha véletlenül tudnék, akkor sem akarnék.
