Diana Gabaldon: Outlander - Az idegen
Nem emlékszem, hogy írtam-e már arról, hogy nem tudok naivan olvasni – könnyen lehet, hogy igen, mert ez a téma az egyik kedvenc vesszőparipám. Nem tudom pontosan, mikor történt a változás, de valamikor egyetemista koromban vettem észre, hogy kezdek máshogy olvasni, s számomra egyértelmű, hogy ennek az akkoriban felszedett elméleti tudás volt az oka. A „máshogy” azt jelentette, hogy már nem tudtam teljesen feladni magam olvasás közben és nem tudtam csak a történetre koncentrálni, mert olvasás közben automatikusan elkezdtem figyelni, hogy miből és hogyan áll össze és mitől hat egy regény.
Jó ideig megpróbáltam küzdeni ez ellen, mert szerettem volna időnként újra úgy átélni könyveket, ahogy tizenévesen. De olyan tanáraim voltak (pl. hadd ne rajongjak most megint Bényei Tamásért), akiknek az előadásai maradandó élménynek bizonyultak, és ha már egyszer megtanultam tőlük, hogy mi az a szimulákrum vagy az action gratuite, utána nem tudtam nem észrevenni, amikor ilyesmivel találkoztam egy könyvben. Úgyhogy egy-két év átmenet után elfogadtam, hogy valószínűleg sosem leszek már naiv olvasó, és elkezdtem élvezni a nem naiv olvasással járó örömöket – amelyek amúgy számosak.
Néha azonban még most is elkap az a régi vágy, hogy elolvassak valamit csak a történet, csak a kaland kedvéért és hogy hagyjam magam a legegyszerűbb eszközökkel elvarázsolni, miközben majdnem biztos vagyok benne, hogy úgysem leszek képes elvarázsolódni. Az önmagam átejtésére irányuló kísérleteim néha kudarccal végződnek (ez történt pl. a Szél árnyéka című regény esetében), máskor egészen jól sikerülnek (pl. a Katedrális c. regényt meglepően jól sikerült naivan végigolvasnom és élveznem). Az Outlander című könyvet is a puszta történet iránti vágyból olvastam el – olvastam róla itt, felébredt bennem a kíváncsiság, és hirtelen mindennél fontosabb lett, hogy megtudjam a választ a kérdésre: „aztán mi történt?”.
.jpg)
