J. P. Donleavy: The Ginger Man
.jpg)
A kedvenc angol könyvesblogomon olvastam korábban egy roppant lelkes és dicsérő bejegyzést erről a regényről, ami igencsak kíváncsivá tett, úgyhogy amikor pár hete véletlenül megláttam a könyvet olcsón a neten, gyorsan megrendeltem magamnak.
Az először 1955-ben megjelent (és az obszcenitása miatt Amerikában és Írországban azonmód betiltott) regény az Írországban élő amerikai fiatalember, Sebastian Dangerfield dublini, majd londoni kalandozásait meséli el. Sebastian a dublini Trinity College joghallgatója, ezenfelül pedig házasember és egy kislány apja – ám egyik szerepének sem akar és tud megfelelni. Az óráira nem jár be, a vizsgákon csak csalással megy át (vagy még úgy sem), a feleségéhez már nemigen vonzódik, a kislányát pedig néha a legszívesebben megfojtaná.
A családja és a tanulmányai iránti felelősségvállalás (vagy ne adj' isten: a munkavállalás) helyett Sebastian inkább kocsmákban múlatja az idejét és számos nővel keveredik viszonyba, s a kicsapongásai közben lassanként minden hidat feléget maga mögött: adósságokba keveredik, mindenét elzálogosítja, a feleségét pedig teljesen elidegeníti magától – de mindez mit sem számít, hiszen Sebastian olyannyira vonzó fickó, hogy bármikor talál egy nőt, akivel megoszthatja az ágyát, és olyan ember is mindig akad, aki fizet neki egy italt vagy kölcsönöz neki egy kis pénzt, ha már nagyon meg van szorulva.
Ezzel a cselekménnyel a Ginger Man lehetne egy szórakoztató, tiszteletlen hangvételű regény, amelyben a semmirekellő és megbízhatatlan főhős senkivel sem törődve s a társadalmi szabályokat lazán figyelmen kívül hagyva járja a maga útját. Vagy pedig lehetne egy roppant szomorú történet, amely a modern ember beilleszkedési nehézségeivel és a túl sokféle szerepben való helytállás lehetetlenségével foglalkozik.
A posztom elején linkelt bejegyzést és egyéb véleményeket is olvasva úgy tűnik nekem, hogy többnyire a regény humoros pikareszk-történetként való olvasata terjedt el, ami végül is teljesen jogos. A Ginger Man ugyanis tényleg vicces regény (valahogy úgy vicces, ahogy mondjuk a Férfi, aki munkát talált c. könyv, vagyis kissé vulgáris és nem valami finomkodó módon az); Sebastian pedig sok tekintetben Henry Fielding Tom Jones c. regényének főhősére emlékeztetett: vagyis hiába művel Mr. Dangerfield mindenféle alávaló és megvetendő dolgokat (akárcsak Tom Jones, aki szintén nem az erényes viselkedés megtestesítője), mégis szimpatikus marad.
A regény értelmezése szempontjából az sem mellékes, hogy a Ginger Man gyakran meglehetősen nyíltan ábrázolja a szexualitást. Említettem, hogy a regényt több helyen betiltották, amikor megjelent, s ez nyilván elsősorban a túlzottan explicit szexuális (meg talán a katolikus egyházat kritizáló) tartalmának volt köszönhető. Néha még mai szemmel is meglepő (ha nem is sokkoló) a regény egynémely jelenetét olvasni – pl. nem emlékszem, hogy valaha találkoztam volna az anális szex olyasféle leírásával, mint amilyen ebben a könyvben található.
Az efféle botrányos(nak ható) elemek pedig maximálisan alkalmasak arra, hogy eltereljék a figyelmet a regény alapvető szomorúságáról. Pedig Sebastian Dangerfield a szellemi, vallási és szexuális szabadossága és a felelőtlensége ellenére szerintem nem holmi erkölcstelen, semmit sem tisztelő alak, hanem tipikus elveszett ember, aki mindenféle pótcselekvésekbe menekül és úgy próbálja kitölteni az élete ürességét, hogy mindent a végletekig fokoz. Úgyhogy hiába nevettem sokat a könyvön, végül mégis inkább szomorúnak, mint mulatságosnak éreztem Sebastian történetét.
Egyébként a regény legfőbb érdekessége és egyedisége számomra nem a fent említett jellemzőkben, hanem az egészen különleges elbeszélésmódban rejlik. Olvastam már mindenféle cseles módon elmesélt történetet (tudatfolyam, egyes szám második személyű elbeszélés stb.), de pont ilyet, mint a Ginger Man, még soha. Bár a történet egyes szám harmadik személyű elbeszélésként indul, gyakran minden előzmény nélkül átvált egyes szám első személybe. S az is előfordul, hogy Sebastian az E/1-es elbeszélése közepette gondolatban megszólítja önmagát vagy valaki mást, s ilyenkor persze E/2-ben beszél. A nézőpontok gyakran akár mondatonként váltják egymást, s ezt követni igen érdekes élmény. Ez a megoldás szokatlanul nagy figyelmet követel, s a regény első sorától az utolsóig egyszerre szórakoztat és gondolkodtat, mert egyfolytában kérdéseket ébreszt azzal kapcsolatban, hogy miért van valami E/1-ben, másvalami meg E/3-ban írva. (Vannak ötleteim, de szeretnék meghagyni némi élvezetet a regény jövőbeli olvasóinak is, úgyhogy nem írom le őket.)
