Herman Brusselmans: A férfi, aki munkát talált
Olvastam már ezt a regényt úgy két évvel ezelőtt, és már akkor is eléggé tetszett, aztán most mindenféle okok miatt kedvem támadt újraolvasni, úgyhogy ezt gyorsan meg is tettem, és most még jobbnak találtam, mint elsőre. A Férfi, aki munkát talált egyébként nem túl megterhelő olvasmány: kicsike könyv és gyorsan olvasható. Cserébe viszont nagyon dühös, nagyon ironikus és nagyon modern.
A könyv az embergyűlölő könyvtáros, Louis Tinner (nem-)történetét meséli el. Louis egy nagy és rideg intézmény könyvtárában dolgozik, s a napjai meglehetősen unalmasan telnek. A férfi munkaidőben sörözget, a telefont ritkán veszi fel, szándékosan rongálja a könyveket, a véletlenül betévedő olvasókat pedig az éppen aktuális hangulata szerint vagy kiszolgálja, vagy örökre elijeszti az erősen antiszociális viselkedésével és a cinikus szövegelésével. Az egyforma napok fő eseménye a kávéárus lány menetrend szerinti érkezése: Louis meg-megpróbál beszélgetést kezdeményezni a lánnyal, de mivel a férfi nem éppen a könnyed társalgás mestere, ezekből a beszélgetésekből végül nem lesz semmi, mint ahogy Louis összes többi, véletlenül még meglévő emberi kapcsolata sem vezet sehová.
Azért egy idő után persze történik valami – nem találkoztam még olyan íróval, aki képes lett volna arra, hogy ne tegyen legalább valami egészen incifinci kis cselekményt a művébe, pedig engem érdekelne egy teljesen cselekménymentes könyv –, de az tény, hogy Brusselmans a lehető legkevesebb történést „sűríti” a regény 200 oldalába, és mindezt roppant ügyesen és szórakoztatóan teszi.
Ezek után talán fölösleges is hangsúlyozni, hogy a könyv lényegét nem az események adják, hanem a főszereplő folyamatos belső monológjai és elmélkedései a nőkről, a vele egy épületben dolgozókról, a nyelvről, a könyvekről, önmagáról, a világ dolgairól – és mindezen dolgok tökéletes értelmetlenségéről. Ilyen szövegek vannak a regényben például:
[Louis] az egyik fiókból elővett egy ragasztószalagot és gyanakodva méregette.Vajon hogy csinálják ezt a ragasztót? Hogyan fognak hozzá? Rejtély. Hogy csinálják a színeket? Mikor találták föl az ereszcsatornát? És hogyan történt? […] Semmit nem tudok, az égvilágon semmit. Engem soha nem fognak Kétlábonjáró Lexikonnak nevezni. Nem szeretek járkálni. (Jelenkor, 2007, 60-61. o.)
Vagy ez:
Megmosta a kezét, majd visszaballagott a könyvtárba. Útközben a hosszú folyosón elhaladt három dolgozó mellett, akik mind különféle papírokat tartottak a kezükben.Remek, gondolta Louis, ez ám a munka. Ezek aztán megizzadnak a csekélyke bérükért. (101. o.)
Vagy ez:
Már nem szemerkél az eső, gondolta. Ez igazából azt jelenti nyelvtanilag, hogy most zuhogni kezdett. Jelen esetben viszont azt értjük alatta, hogy az eső elállt. Óriási a hatalma a nyelvnek. Sokat kell gyakorolnom. (206-207. o.)
Viccesek vajon ezek a szövegek? Szerintem azok. De hát én odavagyok az összes cinikus, (ön)ironikus, önsajnáló, okoskodó, életképtelen, társadalomellenes, mindenre legalább gondolatban gonosz megjegyzéseket tevő regényhősért, és ez alól Louis Tinner sem kivétel. (A regény egyébként gyakran emlékeztet a Dopplerre, bár Louis sokkal negatívabb és céltalanabb figura, mint Andreas Doppler. A humoruk és a világnézetük viszont nagyon hasonló.)
Olvastam néhány más blogbejegyzést a regényről (egy pozitív vélemény pl. itt, egy negatív pedig itt található), amelyekből kitetszik, hogy Louis Tinner igencsak megosztja az embereket, és sokan túlzottan destruktívnak és vulgárisnak tartják őt. Ennek az lehet az oka, hogy a férfi nemcsak olyasféle dolgokon mereng, mint amilyenek a fenti idézetekben olvashatók, nem, ő a hétköznapi okoskodás mellett szívesen kommentálja pl. a mindennapos székletürítési szokásait is, ráadásul pedig durván bánik mind a könyvekkel, mind az emberekkel.
Én sem leszek most túlzottan kifinomult, de Louis vandál cselekedeteiről és vulgáris szövegeiről röviden a következő a véleményem: na és akkor mi van, ha ilyenek vannak a könyvben?
Számomra pár könyv széttépésénél és néhány olvasó elijesztésénél sokkal fontosabb része a könyvnek az, hogy Louis tipikus modern regényhős: hétköznapi, okos, folyton ironizáló, tehetetlen, kiábrándult, nemtörődöm, ellenszenves, gyenge, beteges, bizonytalan, kényszeres ember. Aki ugyanakkor kétségbeesetten próbál értelmet találni a világban, és szeretne kapcsolatokat kialakítani – ha nem tartaná már eleve esélytelennek a normális emberi kapcsolatok létrejöttének lehetőségét.
Az összes gúnyos megjegyzése, szándékosan felforgató viselkedése és játékos nyelvészkedése mögött Louis szerintem roppant szomorú figura, és a regény nemcsak ironikusan, hanem akár tragikusan is olvasható. S némi kis vulgaritás miatt szerintem kár kihagyni ezt a csodásan sokszínű, humoros, többféle értelmezést lehetővé tevő regényt.
Mellesleg én most az ironikus olvasás felé hajlottam, és ez igen jó hozzáállásnak bizonyult, mert ezúttal végig nagyon élveztem a könyvet. Két évvel ezelőtt a tragikus olvasat győzött, és talán azért is tetszett akkor valamivel kevésbé a könyv – vannak regények, amelyek sokkal élvezetesebbek, ha nem vesszük őket túlságosan komolyan. Ilyen a Doppler, és ilyen ez a könyv is.
