Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei - Midnight's Children
Majdnem öt éve, egy nyaralás előtt, alatt és után olvastam először az Éjfél gyermekeit. Akkor elég nehezen értem a végére, de nem azért, mert rossz volt vagy unalmas, hanem azért, mert ez nem nyaralásra való könyv. Erre a könyvre oda kell figyelni, nem szabad közben elkalandozni, és nem jó két kirándulás meg délutáni alvás között olvasni. Az Éjfél gyermekei annyira tele van élettel, hogy az olvasása közben minden mást ki kell zárni, és meg kell feledkezni a saját életünkről meg a mindennapos örömeinkről és szórakozásainkról. Nekem ez elsőre nem teljesen sikerült, ezért már akkor elterveztem, hogy egyszer majd újraolvasom a könyvet megfelelőbb körülmények között. Aztán a múltkori hosszú hétvégén hirtelen úgy éreztem, hogy muszáj valami indiait olvasnom, és mivel nem volt kéznél túl sok indiai regényem, egyszerű volt a választás.
Rushdie tényleges ismertségét és népszerűségét nehezen tudom megítélni. Persze mindenki hallott róla a Sátáni versek kapcsán, az Éjfél gyermekei Booker-díjat nyert, és azt is látom, hogy sokan olvassák a könyveit, de úgy érzem, még nem lett Rushdie-ból afféle mindenki által kötelezően ismert klasszikus, úgyhogy röviden elmesélem, miről szól ez a regénye.
A történet narrátora a majdnem harmincegy éves Szalím, aki ezer másik gyerekkel együtt India függetlenné válásának órájában született 1947-ben. Szalím és az éjfél többi gyermeke mind különleges képességekkel megáldva jöttek a világra, és az életük misztikus módon összefonódott a független India sorsával. Különösen igaz ez Szalímra, aki pontban éjfélkor született, s maga a miniszterelnök köszöntötte őt egy levéllel, amelyben kijelentette, hogy a fiú sorsában mindenkor tükröződni fog India sorsa. Szalím komolyan veszi ezt a mondatot, és egész életében abba a hitbe ringatja magát, hogy nagy dolgokra hivatott, hiszen a miniszterelnök jóslata nemcsak azt jelenti, hogy India hat az ő életére, hanem azt is, hogy az ő élete is hat Indiára. Ezért aztán Szalím egyrészt igyekszik Indiához méltó, hősies életet élni, másrészt pedig meg van győződve arról, hogy körülötte forog a világ, s hogy India egész 20. századi történelme azért alakult úgy, ahogy alakult, hogy lehetővé tegye az ő megszületését és életét.
Az Éjfél gyermekeiben a valódi történelmi események mindenféle misztikus és varázslatos módokon kapcsolódnak össze Szalím életével, s Szalím elbeszélése sokszor merőben újfajta értelmezését kínálja a valódi eseményeknek. Azt olvastam (meg hát nem is nehéz észrevenni), hogy az Éjfél gyermekei mágikus realista regény. Ebbe most nem megyek bele, mert úgyis mindenki tudja, mi az a mágikus realizmus – és mindaz, ami jellemző erre az irányzatra, az jellemző az Éjfél gyermekeire is.
Ráadásul Rushdie regénye elég sok más, szintén mágikus realistának nevezett könyvet is felidézett bennem, legfőképpen a Száz év magányt, az Apró Dolgok Istenét, illetve Laura Esquivel megtévesztően nyálas magyar című regényét, a Szeress Mexikóban!-t (eredetileg Como agua para chocolate, angolul Like Water For Chocolate; a cím a forrásban lévő vízre utal, amelyből a forrócsokit készítik Mexikóban).
A számomra legmeglepőbb hasonlóságot a Szeress Mexikóban! és az Éjfél gyermekei között fedeztem fel: mindkét regényben igen jelentős szerep jut a konyhaművészetnek, és mindkét könyv szereplői előszeretettel ízesítik az ételeiket az érzelmeikkel. Természetesen nem olyan egyszerű dolgokra gondolok, mint hogy a szeretettel, gondosan főzött étel finomabb lesz a hirtelen, muszájból összedobottnál. Rushdie és Esquivel továbbmennek ennél, s a könyveik szereplői a csalódottságot, az irigységet, a szenvedélyt és a bosszúvágyat is képesek belefőzni az általuk készített ételekbe. (Mellesleg nagyon kíváncsi lennék, hogy Esquivel olvasta-e az Éjfél gyermekeit, mielőtt megírta a regényét vagy csak véletlen, hogy mindkét könyvben a megszokottnál jóval fontosabb szerepe van az ételeknek – bár nem mintha ez a meglepő hasonlóság bármit is levonna a szerintem szuper Szeress Mexikóban! értékéből.)
Ahogy az a sok ételleírásból talán sejthető, Rushdie könyve erősen hat az érzékekre. Az Éjfél gyermekei az ételek mellett tele van szagokkal, hangokkal, különös tájakkal, pompázatos, bizarr vagy nyomorúságos épületekkel és furcsa megjelenésű emberekkel. Talán ennek a mérhetetlen részletgazdagságnak is köszönhető, hogy ezt a regényt nem lehet gyorsan vagy puszta kedvtelésből olvasni: India európai szemmel annyira különös és idegen, és Rushdie annyi mindent megmutat belőle, hogy muszáj a legteljesebb figyelemmel kísérni a regény minden szavát, nehogy bármit is elmulasszunk ebből a mesebeli sokszínűségből. S annak ellenére, hogy Szalím nem éppen szegény családból származik, Rushdie a regény számos pontján képes érzékeltetni a szegény India életét is – ami szerintem nem kis teljesítmény (Aravind Adiga pl. nem volt képes erre a szintén Booker-díjas Fehér Tigris c. regényében).
Az Éjfél gyermekei az eddigi legjobb indiai regény, amit olvastam. Az már az első olvasásnál is nyilvánvaló volt számomra, hogy ez egy csodálatos könyv, és most még jobban meggyőződtem erről. Rushdie pontosan tudja, hogyan kell lenyűgözni egy tudatlan európait és hogyan kell megteremteni egy olyan Indiát, amely minden nyomora és kegyetlensége ellenére is elképesztően vonzónak tűnik.
