Arundhati Roy: Az Apró Dolgok Istene - The God of Small Things
Olvastam már ezt a regényt úgy tíz éve egy barátnőm unszolására, de akkor nem volt rám nagy hatással a könyv, talán mert nem szeretek kényszer hatására olvasni, vagy mert túl fiatal voltam. Így aztán az évek során Bayard szóhasználatával élve elfeledett könyv lett az Apró Dolgok Istenéből, de az utóbbi időben annyi jó véleményt olvastam róla, hogy gondoltam, teszek még egy próbát vele. És milyen jól tettem. Pedig nem volt valami könnyű dolgom ezzel a könyvvel, néhány napig csak hurcoltam magammal a táskámban mindenhova, de valahányszor belekezdtem, visszariadtam. A történet ugyanis így indul:
A május Ajemenemben forró, merengő hónap. A napok hosszúak és párásak. A folyó összeszűkül, és fekete varjak zabálják a mangót a mozdulatlan, poroszöld fákon. Érik a piros banán. Szétreped a majomkenyér. Könnyelmű dongók zümmögnek tétlenül a gyümölcsízű levegőben. Aztán bódultan repülnek neki az átlátszó ablaktábláknak, és vaskos döbbenettel halnak meg a napsütésben. (Európa, 2005, 13. o.)
Ez kétségkívül szépen hangzik, de az én kevéssé költői agyamat megzavarja a nyelv efféle burjánzása, és nagyon nehezen tudom magam elé idézni, hogy milyen lehet például a vaskos döbbenet. Úgyhogy az első pár bekezdés után arra gondoltam, ha ez így megy tovább, akkor mégsem olvasom el a könyvet, de szerencsére az írónő végül belekezdett a történetbe, és akkor már nem akartam abbahagyni az olvasást.
A könyv egy jó nevű indiai család története, a főhősnő pedig a társadalmi szabályokkal nem törődő Ammu. A nő először azzal sokkolja családját, hogy szerelmi házasságot köt egy férfival, majd pedig azzal, hogy néhány év múlva elválik tőle, és ikergyerekeivel, Ráhellel és Esztával hazaköltözik. Ammu ezután megtűrt személyként él a családi birtokon, ám ahelyett hogy szép csendesen eléldegélne, belebonyolódik egy olyan kapcsolatba, amelybe nem kellene, s ez végül tragikus eseményekhez vezet. A regény kerettörténete nagyjából húsz évvel az eredeti események után játszódik, s a cselekményt hol a felnőtt, hol pedig a hétéves Ráhel szemszögéből ismerjük meg. Ráadásul a történet nem lineárisan folyik, s bár sok fontos részlet hamar kiderül, a konkrétumokra egészen az utolsó pár fejezetig várni kell.
Úgy sejtem, ez elmesélve meglehetősen bonyolultan hangzik, főleg így, hogy nem megyek bele a részletekbe, de menet közben mégsem éreztem magam elveszve. Ezen egyébként azért is meglepődtem, mert azon kívül, hogy keverednek az idősíkok és a nézőpontok, ráadásul rengeteg szereplője is van a történetnek, európai szemmel nézve sokszor nagyon hasonló nevekkel. Nem tudom, miféle zseniális módszert alkalmazott Arundhati Roy, de elérte, hogy mindenkit jól megjegyezzek már az első felbukkanásakor, és nem éreztem úgy, hogy családfát kellene rajzolnom (mint mondjuk a Száz év magányban vagy az Üvöltő szelekben).
A regény karakterei tehát igen emlékezetesek, és a velük történő események sem kevésbé azok. Az persze hamar kiderül, hogy semmi jóra nem szabad számítani, de még így is hihetetlen feszültség jellemzi a könyvet, és morbid kíváncsisággal olvastam egyre gyorsabban, hogy megtudjam végre a legrosszabbat.
De az Apró Dolgok Istene természetesen nemcsak holmi drámai krimi némi szexszel fűszerezve. A fő történetszál mellett (illetve azon belül) többek között olyasféle témákról szól, mint az indiai társadalom feszültségei, a lázadás az elvárások ellen, a bizalom és az árulás. A szerző mindezeket a témákat több oldalról, több karakter életén keresztül közelíti meg, s minden egyes témáról oldalakat lehetne írni, de ezt most nem teszem meg, inkább olvassátok el a könyvet, úgy nagyobb lesz a hatása, mint ha én mesélek róla még többet.
Egyébként rég nem olvastam ennyire tudatosan kusza, különleges szerkezetű regényt, mégsem érzem, hogy az átlagostól eltérő írói megoldások öncélúak lennének vagy esetleg a tartalom vagy a gondolatok hiányát kívánnák leplezni. Ellenkezőleg, ebben a regényben a végén minden egyensúlyba kerül, s még a kezdetben elrettentő, cirkalmas, vadul költői nyelvhasználatot is ellensúlyozzák másutt a rövid, drámai, sokszor keserű cinizmussal átitatott mondatok.
Azt olvastam, hogy Arundhati Roy négy éven át írta ezt a regényt, amit nem is csodálok, mert ez egy iszonyúan megcsinált és átgondolt mű. Ennek ellenére viszont csöppet sem erőltetett. Csak nagyon jó és hatásos.
