M. J. Hyland: How the Light Gets In
Néhány hete az Alexandrában lődörögtem mindenféle cél nélkül, amikor hirtelen megpillantottam ezt a regényt. Sosem hallottam még róla, de nagyon tetszett a címe és a borítója is. Megnéztem, miről szól, és átfutottam a borítón lévő válogatott kritikarészleteket. Természetesen ezek alapján minden könyv mesteri, izgalmas, szívszaggató, felkavaró, gyönyörűen megírt, ellenállhatatlan, magával ragadó vagy ezek tetszőleges kombinációja, és időnként én még mindig vagyok olyan naiv, hogy elhiszem, ami a borítón áll, ennek ellenére most mégsem rohantam azonnal a pénztárhoz. Gondoltam, megjegyzem magamnak a könyvet, és majd alkalomadtán elolvasom, de aztán a kíváncsiság nem hagyott nyugodni, úgyhogy pár nappal később visszamentem és megvettem.
Mindig nagy élvezet számomra olyan könyvet olvasni, amiről egyáltalán semmit nem tudok, s amit még egyetlen ismerősöm sem olvasott, mert az ilyen könyvekhez nem tapad semmiféle előzetes vélemény, se az enyém, se másé, és ezért még bármi lehet belőlük. Így hát meglehetősen izgatottan és kíváncsian kezdtem bele a regénybe – és nagyjából a második oldalon már tudtam, hogy imádni fogom a történetet, és hogy a későbbiekben még százszor újra fogom olvasni.
Az előző bekezdésekből talán már sejthető, hogy nem ez lesz a legobjektívebb és legelemzőbb bejegyzés ezen a blogon, de hogy ne csak az összefüggéstelen lelkendezésem álljon itt, elmesélem, miről is szól a How the Light Gets In.
(Azt egyébként nem tudom, hogy innen jön-e a cím, de mélyreható internetes kutakodásom eredménye szerint Leonard Cohen Anthem c. dalában szerepelnek ezek a sorok: „There is a crack in everything // That's how the light gets in”, azaz „Mindenen van egy repedés // Ahol bejut a fény”. Akár az is lehet, hogy Hyland erre a dalra utal a regény címével.)
A könyv a tizenhat éves Lou Connor történetét meséli el. A kimagasló IQ-val rendelkező, tehetséges lány Sydney-ben él lecsúszott, jobbára segélyeken tengődő családja körében. Lou mindenáron menekülni akar, úgyhogy amikor lehetősége adódik, hogy egy évre Amerikába utazzon mint cserediák, kapva kap az alkalmon, és úgy tekint erre az évre, mint a nagy (vagy egyetlen) esélyre, hogy megváltoztassa az életét, és ő maga is valaki mássá váljon. Lou a Harding család otthonába kerül, s a jóléttől és az egészségtől majd kicsattanó családtagok mindent megtesznek, hogy a mogorva, faragatlan, folyton elpiruló, álmatlanságtól szenvedő Lou minél hamarabb megtalálja a helyét a család Tökéletes Amerikai Életében.
Ez persze nem megy zökkenőmentesen, és Lou nagyjából minden zűrbe belekeveredik, amibe egy tizenéves lány csak belekeveredhet: cigizik, iszik, drogozik, fiúkkal kavar, kimarad éjszakára, lop, hazudik – és egyre inkább úgy tűnik, hogy az élete megváltoztatásáról szőtt ábrándjai nem fognak valóra válni.
Olvastam már ilyesmit? Naná. Akkor meg mi olyan szuper ebben a könyvben? Szerintem minden. A How the Light Gets In a témák, a megvalósítás és a stílus tekintetében is jóformán tökéletes. A regény olyan változatos dolgokról szól, mint pl. az amerikai álom megvalósíthatatlansága, a beilleszkedés lehetetlensége (vagy nehézségei), a tizenévesek útkeresése és identitásválsága és a kamaszkori szerelmek, vágyak és szexuális kapcsolatok – és csodálatos módon mindez remekül belefér a könyvbe, ráadásul úgy, hogy a szöveg nem túlzsúfolt és nem didaktikus.
Az elbeszélő Lou pedig pont olyan okos, szarkasztikus és ellenséges stílusban mesél, ahogy az egy tizenhat éves, intelligens, naiv, boldogtalan, bizonytalan lánytól elvárható. Az egész történet során egyetlenegyszer (Lou egyik, az alkoholizmussal kapcsolatos merengése során) éreztem úgy, hogy a mondatok nem hangzanak túl hihetően egy kamaszlány szájából, s akkor meg is ijedtem, hogy a regény hirtelen valamiféle szájbarágós önsegítőkönyvvé változik, de szerencsére ez nem történt meg.
A könyvben lévő, már említett kritikaidézetek egyike azt mondja, hogy Lou Connor olyan, mint Holden Caulfield női változata. A regény összehasonlítása a Zabhegyezővel egyrészt elkerülhetetlen, másrészt pedig valóban jogos. Mivel a Zabhegyező alapművé vált, szinte természetes, hogy minden egyes új, tizenévesekről szóló regény kapcsán felbukkan a címe. De ez esetben tényleg helyénvalónak tűnik az összehasonlítás: Lou viselkedése, idealizmusa, szeretetvágya, kívülállása, kritikus szelleme, hajlama, hogy könnyedén ítélkezzen mások felett, és időnként még a szóhasználata is emlékeztet Holdenre. Emellett pedig számos olyan epizód vagy motívum van a regényben, amely bennem egyértelműen felidézte a Zabhegyezőt: pl. Lou és az orosz cserediák, Lishny kapcsolata erősen emlékeztet Holden és Jane Gallagher kapcsolatára. (A „Lishny” név egyébként annyira furcsának tűnt nekem, hogy muszáj volt utánanéznem a szó jelentésének. Mint kiderült, azt jelenti, hogy „felesleges”, „hiábavaló”. Szerintem elég is ennyit tudni, és ha már Hyland nem teszi, akkor én sem próbálom megmagyarázni, vajon mit sugallhat ez a név.)
Azt olvastam sok blogbejegyzésben és molyos értékelésben (linkeket most direkt nem keresek), hogy a Zabhegyezőt tizenévesen ildomos olvasni, mert felnőttként már nem nyújtja a megfelelő élményt. A Zabhegyezőt én pont az ajánlott időben olvastam először, és aztán azóta még sokszor, és eddig mindig a megfelelő élményt nyújtotta, de azt nem tudom, milyen lenne, ha most olvasnám először. A How the Light Gets In tényleg hasonlít a Zabhegyezőre, Lou pedig Holdenre, és ha közelebbről megnézzük, Lou nem más, mint egy kissé zűrös, nyavalygó, nem túl szimpatikus tinédzser, aki szeretné megváltoztatni a világot, de leginkább saját magát, de aztán vélhetően majd felnő, rájön, hogy hogyan mennek a dolgok a valóságban, és megtanul alkalmazkodni.
Ezek alapján érezhetném akár úgy is, hogy Lou csak egy idegesítő kiscsaj, akihez semmi közöm, hiszen én már rég túl vagyok azokon a nehézségeken, amelyeken ő keresztülmegy. Ám ehelyett az a helyzet, hogy tökéletesen át tudom érezni Lou nyűgjeit, el tudom képzelni, milyen az ő élethelyzetében lenni, és a leghevesebb szívfájdalom tör rám, amikor látom, hogy hogyan tesz meg még egy lépést afelé, hogy teljesen tönkretegye az életét.
Két eset lehetséges. Vagy arról van szó, hogy én vagyok a lelkem mélyén még mindig tizenhat éves, s azért hat rám annyira ez a történet, vagy pedig arról, hogy ez egy igen-igen jó regény egy tizenéves lányról, amelyet nemcsak tizenévesen lehet átérezni. Én az utóbbira tippelek.
