Anne Brontë: Agnes Grey
Charlotte Brontë Jane Eyre című regényét és Emily Brontë Üvöltő szelek című művét valószínűleg mindenki ismeri, aki egy kicsit is érdeklődik a 19. századi angol irodalom vagy a romantikus regények iránt. Anne Brontë viszont kissé háttérbe szorult a testvéreihez képest, s az ő neve csak mellékesen szokott szóba kerülni, ha a Brontë nővérekről van szó. Eddig én sem ismertem egyetlen művét sem, de az Agnes Grey-t elolvasva úgy gondolom, Anne egyáltalán nem érdemli meg a mellőzést, amelyben része van. Az Agnes Grey ugyanis kiváló regény.
Az önéletrajzi ihletésű mű az elszegényedett papi családból származó Agnes történetét meséli el. Agnes szerető és gondoskodó családban nő fel, s az anyja és a nővére minden nehézségtől óvják őt. A lány azonban szeretne valahogyan hozzájárulni a családja kiadásaihoz, és a képességeit is szeretné próbára tenni, ezért elhatározza, hogy elszegődik nevelőnőnek. Az első állását nem tudja sokáig megtartani, a másodikban viszont hosszú évekig megmarad, s miközben zabolátlan, felelőtlen és kacér tanítványait igyekszik az erkölcs és a bölcsesség útjára terelgetni, ő maga is egyre jobban megismeri az életet, és gyengéd érzések támadnak benne, amikor megismeri a község új segédlelkészét, Edward Westont.
Kezdetben minden a kettejük kapcsolata ellen szól, hiszen Agnes csupán egy mellőzött, alárendelt pozícióban lévő nevelőnő, míg Weston határozott, népszerű és férfias férfi. Ráadásul Agnes tanítványa, Murray kisasszony is megpróbálja behálózni Westont, s így már-már reménytelennek tűnik, hogy a szolid Agnes gyengéd érzelmei valaha is viszonzást nyerjenek.
Ha a nővérei műveihez szeretnénk hasonlítani Anne Brontë regényét, nem jutunk messzire. Az Agnes Grey-ből ugyanis hiányzik mind az Üvöltő szelek őrült, mindent elsöprő, több generáció életét megváltoztató szenvedélyessége, mind pedig a Jane Eyre gótikus jellege, szókimondása és modernitása. Ehelyett az Agnes Grey sokkal közelebbi rokonságot mutat Jane Austen regényeivel: Anne Brontë szelíden és kritikusan ábrázol egy olyan társadalmat, amelyben a nők sorsa korántsem könnyű, és amelyben a hősnőnek számos gátlástalan és intrikus ellenfelet kell legyőznie. Ám az Agnes Grey-ben (akárcsak Austen regényeiben) kétség sem férhet ahhoz, hogy az állhatatos és erényes hősnő végül győzedelmeskedik és elnyeri az áhított férfit, az intrikusok pedig megbűnhődnek.
Az érdekes társadalomábrázolás mellett mindenképpen érdemes megemlíteni az írónő könnyedségét, humorát és iróniáját. A regény első része, amelyben Agnes a családi hátteréről és az első nevelőnői tapasztalatairól számol be, különösen szórakoztató: a naiv hősnő például azt képzeli, hogy elég, ha visszaemlékszik a saját gyerekkorára, és máris minden gyerekkel szót tud majd érteni, ám hamar kiderül, hogy ez nem így van: Agnes képtelen megfegyelmezni a rá bízott gyerekeket. A lány sorsa tehát korántsem irigylésre méltó, s gyakran igencsak meggyűlik a baja a rosszcsont tanítványaival, mégis képtelenség a nehézségeit tragikusan felfogni, mert az elbeszélés stílusából kezdettől fogva tudható, hogy ebben a regényben nem fog semmi végzetes történni, s minden jól végződik majd.
Az előre sejthető boldog befejezés ellenére azonban a regény nem túlságosan szentimentális vagy rózsaszín. Agnes ugyanis amellett, hogy kissé naiv, igen megfontolt teremtés és nem a végletek embere, tehát nem kell attól tartani, hogy túlzottan drámai vagy hisztérikus módon nyilvánul meg. A hősnő számos szerethető tulajdonsága - józansága, érzelmessége, szelídsége, kedvessége és önkritikája -, valamint a regény bájos humora pedig garantálja, hogy a regény tökéletes olvasmány legyen egy ráérős estére.
