Xavier Rubert de Ventós: Minek filozofálni?
Végzős gimnazista koromban, amikor elérkezett az egyetemi jelentkezés ideje, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben a gondolat, hogy vajon nem lenne-e a szuper, ha az angol mellett a filozófia szakra is felvételiznék. Aztán beleolvastam a gimnáziumi filozófiai szöveggyűjteménybe, amiben persze csak részletek voltak a nagy filozófusok műveiből, de nekem az a pár elolvasott részlet is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek: a tömény filozófia nem való az én roppant gyakorlatias agyamnak. (Így történt, hogy a filozófia helyett a jóval nagyobb gyakorlati haszonnal kecsegtető magyar szakot választottam az angol mellé, bár aztán attól is hamar megszabadultam – de ez már igazán nem tartozik ide.)
Az azóta eltelt évek során viszont némileg megváltozott a filozófiához (meg a mindenfajta elméleti tudományokhoz) való viszonyom, úgyhogy néhanapján szívesen olvasok ilyesféle könyveket, a távlati terveim között pedig az is szerepel, hogy lassan befoltozgatom a műveltségemben található lyukakat, és olvasok valamit azoktól a (főleg 20. századi) filozófusoktól, akik valamiért érdekesek számomra, ám akiknek a munkásságáról csak egy-egy tételmondatot tudok. Ez már csak azért is fontos lenne nekem, mert a Minek filozofálni? c. könyvet olvasva ismét ráébredtem a hiányosságaimra.
Pedig a katalán író megtévesztően egyszerűen kezdi a könyvét – ami talán annak tudható be, hogy a hátsó borítón lévő információ szerint a könyv első része egy tévéműsor alapjául szolgált, így hát, gondolom, valami kellően könnyed felütésre volt szükség, olyanra, ami megragadja a nézők figyelmét. A taktika mindenesetre bevált: a könyv olyan érdekesen és érthetően indul, hogy muszáj végigolvasni annak ellenére, hogy a második rész már sok figyelmet és talán némi előképzettséget is igényel.
A könyv első részében a szerző arról beszél, hogy miért alapvető szükséglete az embernek a tisztánlátás, s hogy miért fontos a tisztán nem látás. A mű szerint a tisztánlátás ősi emberi igény, amelynek az a célja, hogy biztonságban érezzük magunkat. Azért akarunk mindent megérteni, mert akkor nem érezzük annyira ellenséges helynek a világot. A megértés vágya aztán mindenféle kategóriák és sémák létrehozásához vezet, amelyek kevéssé rugalmasak, ám amelyekbe a kényelem kedvéért az olyan jelenségeket is beleillesztjük, amelyek amúgy nem illenének beléjük pontosan. A kényszeres kategorizálás és a mániákus megérteni vágyás viszont oda vezet, hogy nem merjük beismerni, ha valamit nem értünk, azaz nem ismerjük el, ha valamit nem látunk tisztán, holott a szerző szerint a tisztán nem látás elengedhetetlenül fontos az igazság keresésében, s csak az vezethet új felismerésekhez, ha elfogadjuk, hogy nem értünk mindent, s megelégszünk a világ befogadásával.
Azt hiszem, ez így meglehetősen szárazon és talán érthetetlenül hangzik, de csak azért, mert nem tudom egyszerűen visszaadni a szerző gondolatait. A könyvet olvasva viszont teljesen érthetőek és gyakran revelatív erejűek de Ventós eszmefuttatásai, főleg az első részben és a második rész elején. Mint mondtam, a szerző számos egyszerű, filozófiai ismeretek nélkül is érthető példával illusztrálja a mondanivalóját az előrecsomagolt gondolatok (meg úgy egyáltalán: az előrecsomagolt élet) mibenlétéről és veszélyeiről.
Csak egy példa a sok közül: a szerző két ifjúkori kedvenc lemezét kereste egy New York-i lemezboltban. Megkérdezte az eladót, hogy vajon hol találhatja meg a lemezeket, mire az azt felelte, hogy bizonyára a „nosztalgia” részlegen. Ez az eset azt példázza, hogy a mai korban a dolgok nem a saját jellemzőik (a lemezek esetében pl. előadó vagy műfaj) szerint vannak kategorizálva, hanem aszerint, hogy (valakik szerint) mire használhatók és mire valók. Ez egyrészt nagyon kényelmes és egy csomó gondolkodást megspórol az embernek, másrészt viszont veszélyes is, hiszen így nem a maguk valójában látjuk a dolgokat, hanem úgy, ahogy azt valaki kitalálta nekünk és a szánkba rágta.
De Ventós többnyire igen érzékletesen, érthetően és élvezetesen ír, a könyv második része ennek ellenére sokszor kifogott rajtam. Ebben a részben ugyanis a szerző főleg az én mibenlétéről ír, és eközben számos filozófust, pszichológust, szociológust idéz, számos másikkal pedig vitázik. Gyanítom, hogy ezek a viták igen érdekesek és tanulságosak lehetnek, én viszont úgy éreztem, hogy ezeknek a megértéséhez a jelenlegi minimálisnál jobban kellene ismernem többek között Claude Lévi-Strauss, Jacques Lacan és Bertrand Russell gondolkodását és munkásságát. Efféle ismeretek nélkül kissé elveszettnek éreztem magam a könyv vége felé – de lehet, hogy jól van ez így, legalább gyakoroltam egy kicsit a tisztán nem látást.
A könyvért köszönet a Typotex Kiadónak.
