Stephen Crane anti-westernje (vagy western-paródiája) az egyik örökös kedvenc novellám. Első pillantásra (vagy első olvasásra – a legvégéig) persze igazi westernnek tűnik ez: van benne jófiú, rosszfiú, fokozódó feszültség, a baljós csendet megtörő lövések, végső leszámolás, meg még tipikus vadnyugati söntés is, ami előtt – bár ez nincs megemlítve – ördögszekerek gurulnak mindenfelé a porban. Viszont Crane az összes vadnyugati hagyományt-klisét a visszájára fordítja, egyszerűen és ironikusan – s ez nekem nagyon tetszik.

Kezdjük mondjuk a novella eredeti címével, ami kellemesen vadnyugati hangzású – akárhány westernt el tudok képzelni efféle címmel és történettel, hogy „Ősellenség-haramia a városba érkezik” (nem is kell sokáig képzelődnöm persze, a Délidő c. film épp ilyesmiről szól). Itt viszont már a cím is a westernhagyomány ellen megy: nem veszedelmes bűnöző érkezik a városba (a városnak már megvan a maga rezidens banditája), hanem éppenséggel Yellow Sky rendőrbírójának, Jack Potternek az újdonsült felesége – egy hétköznapi, ártalmatlan nő, akinek még neve sincs a történetben, s akiről igazán nem lehet elképzelni, hogy sok vizet zavar majd a városban.

Mint ismeretes, tavaly ilyenkor, a 4. évforduló előtt korántsem voltam biztos abban, hogy a blog megéri majd az 5. születésnapját is, úgyhogy meglep valamelyest, hogy még mindig megvagyok.

Mert persze megvagyok.

Az, hogy majd' egy hónapja nem volt itt semmi érdemleges, nem jelenti azt, hogy váratlanul megszűntem blogolni; olyat úgysem csinálnék – ha abbahagynám, biztosan szólnék róla. A mostani nem-blogolás oka meg éppenséggel könyvekkel kapcsolatos: január elején ideköltöztettem végre mind az összes könyvemet, és a nagy örömömben gyorsan újraolvastam mindenfélét, ami már hiányzott. Volt, amiről már írtam régen, és nem akartam még egyszer, és volt, amiről nem írtam korábban, és nem fogok ezután sem.

Úgyhogy a blog januárban tele volt szellemposztokkal (amikkel – és úgy általában a blogírással – kapcsolatban ajánlom Katherine Grey szép posztját), és bár igencsak aktív voltam, ennek itt nincs nyoma.

Mindenesetre: ritkásan, minimalistán, kiszámíthatatlanul – de megvagyok, és azt hiszem, meg is leszek még egy darabig. Most nincsenek olyan kétségeim, mint tavaly ilyenkor, és úgy nagyjából biztosra veszem, hogy még jövő ilyenkor is írni fogok.

Ami tehát az elkövetkező évet illeti: valószínűleg hasonló módon zajlik majd, mint a tavalyi: írok, amikor van kedvem, de semmiről nem írok kötelezően. A tavalyi, mondjuk úgy, kísérleti év tapasztalatai alapján azt gondolom, havi 0-4 poszt várható idén.

S ha olvastok engem idén is, annak örülni fogok. Nélkületek biztos nem lett volna soha ötödik blogévforduló – de szerintem még első sem.

Lionel Shriver regénye igen érdekes, okos, és szellemes gondolatkísérlet arról, hogy mi lett volna, ha.
 
A téma: a párkapcsolatosdi. Természetesen a párkapcsolatosdi, mert ahogy Shriver mondja az utószóban, ideje beismerni, hogy mindannyian többet agyalunk a romantikus szerelmen és annak minden velejáróján, mint a globális felmelegedésen. (Lehet persze, hogy nem mindannyian – de én például biztos.)

A történet főszereplője a negyvenes Irina, aki majd' tíz éve éldegél megbízható, hűséges, agyas partnerével, és úgy tűnik, a kapcsolatukban minden szép és békés és nyugodt. Ám egy napon úgy adódik, hogy egy eszméletlenül dögös ismerőssel kettesben elköltött születésnapi vacsora után Irina ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megcsókolja a rém-dögös illetőt. Innentől aztán a történet két párhuzamos szálon folytatódik. Irina 1 csókol, és – némi agonizálás és a lelkiismeretével való viaskodás után – beleveti magát az újba, izgalmasba, ismeretlenbe. Irina 2 nem csókol, mert fontos neki, hogy megőrizze a régi kapcsolatot, ami tíz éve látszólag jól működik.

A blog majdnem öt éve alatt idén olvastam a legkevesebbet, de nem mondanám, hogy szomorkodok emiatt, és azt sem mondanám, hogy a valóság a könyvek rovására ment. Éppenséggel a mostani állapotot jobbnak tartom (saját magam számára), mint azokat az éveket, amikor 100+ könyvet olvastam.

Abból a kevésből, amit 2014-ben olvastam, ezek voltak a kedvenceim, időrendben. A linkek sokszor régiek – az újraolvasott és újra-kedvencelt könyvekről nem írtam új posztokat.

Caitlin Moran: How to be a Woman

Simon Mawer: The Glass Room

M. J. Hyland: How the Light Gets In

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége – The Time Traveler's Wife

Dave Eggers: A Heartbreaking Work of Staggering Genius

Christopher Isherwood: A Single Man

Richard Yates: A szabadság útjai – Revolutionary Road

Azt mondja King a négy kisregényből álló kötet utószavában, hogy ő nemigen tud finom és elegáns prózát írni, és, hát, többnyire szerintem sem. Történeteket viszont tud írni, ami nekem december-tájt (az évnek azon szakasza, amikor az utóbbi években valahogy mindig Kinget olvasok) általában elég, szóval most is eléggé élveztem ezt a könyvet, bár nem annyira, mint amikor először olvastam, tán öt éve.

Az első kisregény, A remény rabjai főleg azért jó, mert ebből készült a film. A történet elolvasása után gyorsan újranéztem a filmet is, ami nekem jobban tetszik, mint King szövege. Szeretem, hogy a filmben van idő mindenre, és minden arányosabban van elosztva, mint a kisregényben, viszont kisregény nélkül meg nem lett volna film (amiről majd egyszer lehet, hogy írok).

Gondolom, mondtam már sokszor, hogy nem nagyon kedvelem Dickens regényeit; és a „dickensi” jelzőt általában az „idegesítően hatásvadász módon szívszaggató” egyszerű szinonimájaként szoktam használni. Viszont úgy emlékeztem, hogy ezt a regényt szerettem, és most, hogy újraolvastam, arra jutottam, hogy továbbra is ez az egyetlen Dickens-regény, amit (úgy nagyjából) szeretek. (Bár amikor először olvastam, úgy tíz éve, még jobban szerettem.) Mindenesetre ez az úgy nagyjából szeretés is elég nagy szó nálam-nekem, lévén, hogy az összes többi Dickenstől, amit olvastam, hülyét kapok.

Persze ettől a könyvtől is hülyét kaphatnék, alighanem, mert rém didaktikus, meg moralizálós, meg tele van hatalmas véletlen egybeesésekkel, és van benne egy csomó, kicsit sem árnyalt személyiségű, avagy (időnként szórakoztató, de legtöbbször idegesítő) karikatúraszerű szereplő. Szerencsére viszont itt vannak a fekete-versus-fehérnél némileg komplexebb alakok is, akik kellőképpen emberiek (és emberien hülyék) ahhoz, hogy érdekeljen, mi van velük.

Susie Orbach remek könyve a testről szól, meg mindenről, ami a testhez, testben létezéshez köthető: nevelés; étkezés; vékonyság-kövérség; normakövetés; plasztikai sebészet; testképzavarok; a test mint vagyontárgy és (morális) értékmérő; szexualitás; intimitás; virtuális identitások; kortárs vizuális kultúra és a vizuális kultúra hatása arra, hogy hogyan látjuk, lakjuk be, fogadjuk el (vagy inkább nem) a magunk és a másik emberek testét; meg még egy csomó minden.

Ahogy a kedvenc szakkönyveim általában, ez a könyv sem mond semmi olyat, amit eddig ne tudtam vagy éreztem volna – de ezzel nem azt akarom mondani, hogy én mekkora egy zseni vagyok, hanem azt, hogy Orbach csupa olyan dologról ír, ami mindannyiunk életében jelen van és mindannyiunk életére hatással van. A szerzőnek ráadásul teljesen logikus és magától értetődő gondolatmenetei vannak, úgyhogy sosincs olyan érzésem, hogy kifacsarja vagy túlmagyarázza a valóságot.