Antoine de Saint-Exupéry: Malý princ - A kis herceg
Ez a poszt főleg arról szól, hogy milyen csehül olvasni, meg biztos egy kicsit a könyvről is.
Szeretem a Kis herceget magyarul is, de azt hiszem, csehül jobban tetszik. Az eddigi tapasztalataim alapján a cseh egy tök-gyakorlatias nyelv, vagy inkább úgy mondanám, hogy ez egy nagyon nem-szentimentális nyelv (bár valószínű, hogy még nem ismerem a szentimenti-finomságokat benne).
A lényeg, hogy tetszik, ahogy a Kis herceg szól csehül, mert a magyar Kis herceg nekem kissé (már) túl-nyálas, túl-irodalmi, de lehet, hogy csak azért, mert titokban hülyét kapok az úton-útfélen, kontextus nélkül idézgetett cirkalmas emlékkönyv-bölcsességektől (jól csak a szívével lát…, stb.), és magyarul (már) mintha az egész könyv efféle emlékkönyv-bölcsesség lenne. (Ennek ellenére természetesen minden alkalommal végigbőgtem, amikor magyarul olvastam, hiszen én sem vagyok kőszívű, sőt – teljesen véletlenszerű, totál hatásvadász akármiken is tudok bőgni.)
De: amúgy ha abbahagyjuk a sírdogálást, vágjuk, hogy mi az, amit a szívünkkel látunk? Meg hogy mi az igazán lényeges? Kurvajól hangzanak ezek a mondatok, de úgy önmagukban semmit nem jelentenek. És biztos túladagolásom volt, mert 8 és 30 éves korom között annyiszor olvastam ezeket a szállóigéket (meg az egész könyvet) magyarul, hogy már majdnem elfelejtettem, hogy mi van mögöttük.
Úgyhogy örülök, hogy most más szemmel/nyelvvel olvastam. Most is bőgtem persze egy csomót, de mivel jó lassan olvastam (mert nem tudok csehül), ezért a sok bőgés közben volt időm gondolkodni is – a szavakon, meg hogy azok mit jelentenek. És mivel roppant tudományosan és lelkiismeretesen olvastam (nem pedig szentimentálisan), szerintem végre leesett, hogy ez a könyv amúgy nem is nyálas. Meg hogy nem is valamiféle misztikus szívvel-látásról meg efféle müllerpéteri izékről szól, hanem az időről, amit a dolgokba teszünk, meg a felelősségről. Ez meg kicsit sem nyálas.
Szeretem a Kis herceget magyarul is, de azt hiszem, csehül jobban tetszik. Az eddigi tapasztalataim alapján a cseh egy tök-gyakorlatias nyelv, vagy inkább úgy mondanám, hogy ez egy nagyon nem-szentimentális nyelv (bár valószínű, hogy még nem ismerem a szentimenti-finomságokat benne).
A lényeg, hogy tetszik, ahogy a Kis herceg szól csehül, mert a magyar Kis herceg nekem kissé (már) túl-nyálas, túl-irodalmi, de lehet, hogy csak azért, mert titokban hülyét kapok az úton-útfélen, kontextus nélkül idézgetett cirkalmas emlékkönyv-bölcsességektől (jól csak a szívével lát…, stb.), és magyarul (már) mintha az egész könyv efféle emlékkönyv-bölcsesség lenne. (Ennek ellenére természetesen minden alkalommal végigbőgtem, amikor magyarul olvastam, hiszen én sem vagyok kőszívű, sőt – teljesen véletlenszerű, totál hatásvadász akármiken is tudok bőgni.)
De: amúgy ha abbahagyjuk a sírdogálást, vágjuk, hogy mi az, amit a szívünkkel látunk? Meg hogy mi az igazán lényeges? Kurvajól hangzanak ezek a mondatok, de úgy önmagukban semmit nem jelentenek. És biztos túladagolásom volt, mert 8 és 30 éves korom között annyiszor olvastam ezeket a szállóigéket (meg az egész könyvet) magyarul, hogy már majdnem elfelejtettem, hogy mi van mögöttük.
Úgyhogy örülök, hogy most más szemmel/nyelvvel olvastam. Most is bőgtem persze egy csomót, de mivel jó lassan olvastam (mert nem tudok csehül), ezért a sok bőgés közben volt időm gondolkodni is – a szavakon, meg hogy azok mit jelentenek. És mivel roppant tudományosan és lelkiismeretesen olvastam (nem pedig szentimentálisan), szerintem végre leesett, hogy ez a könyv amúgy nem is nyálas. Meg hogy nem is valamiféle misztikus szívvel-látásról meg efféle müllerpéteri izékről szól, hanem az időről, amit a dolgokba teszünk, meg a felelősségről. Ez meg kicsit sem nyálas.