Lionel Shriver regénye igen érdekes, okos, és szellemes gondolatkísérlet arról, hogy mi lett volna, ha.
 
A téma: a párkapcsolatosdi. Természetesen a párkapcsolatosdi, mert ahogy Shriver mondja az utószóban, ideje beismerni, hogy mindannyian többet agyalunk a romantikus szerelmen és annak minden velejáróján, mint a globális felmelegedésen. (Lehet persze, hogy nem mindannyian – de én például biztos.)

A történet főszereplője a negyvenes Irina, aki majd' tíz éve éldegél megbízható, hűséges, agyas partnerével, és úgy tűnik, a kapcsolatukban minden szép és békés és nyugodt. Ám egy napon úgy adódik, hogy egy eszméletlenül dögös ismerőssel kettesben elköltött születésnapi vacsora után Irina ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy megcsókolja a rém-dögös illetőt. Innentől aztán a történet két párhuzamos szálon folytatódik. Irina 1 csókol, és – némi agonizálás és a lelkiismeretével való viaskodás után – beleveti magát az újba, izgalmasba, ismeretlenbe. Irina 2 nem csókol, mert fontos neki, hogy megőrizze a régi kapcsolatot, ami tíz éve látszólag jól működik.

Melyik út a jó, a kielégítő, a boldogsághoz vezető? Shriver szerencsére nem mondja meg, és bírom benne, hogy ő leginkább agyalni szeret, meg kérdezni olyanokat, amikre nincs egyetlen jó válasz.

Egyébként kicsit nehéz terep ez a könyv – gondolom, mindenkiből előhozza az emlékeket a miért (nem) maradtam vele / miért (nem) hallgattam a szívemre/eszemre / mit csinálhattam volna másképp / stb. témakörökben.

Úgyhogy jól lehet ezen a könyvön gondolkodni, meg jó lehet volt, jelenlegi, és jövendőbeli partnerekkel beszélgetni pár felvetett témáról (elvárások, intimitás, együttélés, önfeladás, kapcsolati rutinok, prioritások, stb.).

De írni róla? Hát, azt nehezen.