Shirley Jackson: We Have Always Lived in the Castle
Amennyire eddig ismerem, Shirley Jackson mindig rém félelmetes. Nem a könyveiben időnként megjelenő kísértetházak, démoni személyek, meg baljós-mágikus praktikák miatt – hanem a hétköznapi, megmagyarázhatatlan brutalitás miatt.A regény jórészt a világtól elzárkózva élő Blackwood család (két lánytestvér és egy rokkant nagybácsi) házában és annak környékén játszódik. Blackwoodékat a közeli falu lakóinak nagy része kerüli, vagy pedig aktívan gyűlöli, aki meg nem kerüli és nem gyűlöli őket, az csak azért lép velük kapcsolatba, mert szeretne szaftos részleteket megtudni arról az izgalmas és hátborzongató esetről, amikor évekkel korábban az egyik nővér jól kiirtotta a fél családot (de melyik nővér? és vajon tényleg?). A bűnbak-keresés (és -találás) témája gyakran felbukkan Jackson írásaiban (pl. a Sóbálvány c. kötet sok novellájában), és itt is elég hangsúlyos. Van persze bűn is, hogyne lenne (a családirtás állítólag tényleg megtörtént), de úgy tűnik, ez csak ürügy arra, hogy a falusiak tátott szájjal bámulhassák, megvethessék, zaklathassák a Blackwood család maradékát. Hogy igazából miért vált a Blackwood család páriává, azt nem tudni.
A két Blackwood lány – a folyton a konyhában sürgölődő, s a kert végénél messzebb sosem merészkedő Constance, és a hetente kétszer a faluba zarándokló, elvileg felnőtt, de valójában gyermekien sérthetetlen-babonás-elvarázsolt, ugyanakkor őrülten gyakorlatias Merricat – mindenesetre olyan világban él, ami mindenki más számára felfoghatatlan. Egy olyan szűk magánvilágban, ami csupa egyszerű, örök idők óta fennálló rutin és ártatlanság és varázslat; egy olyan világban, ahol nincsenek erkölcsi kategóriák, és amit mindenáron meg kell védeni a tolakodó külvilág támadásai ellen.
Azt hiszem, a Blackwood lányok (és a rokkant, tehát nem fenyegető nagybácsi) világa valamiféle női világ – sokszor eszembe jutott olvasás közben Esterházy Pétertől a Fuharosok, és itt is valami hasonló van: a brutális külvilág (férfierő) mindenáron be akar törni a lányok idilli-neurotikus világába, és majdnem sikerül is neki.
De ami a végén marad, az megint valami ártatlanság. Egy még szűkebb, még nőibb, még elzártabb világ – ami mindenki más számára ijesztő és megközelíthetetlen. Egy romokban álló, mégis meleg és otthonos kastély, ahol Constance és Merricat mindig is élt és mindig is élni fog.
