Iris Murdoch: The Unicorn
Emlékszem, amikor erről a könyvről volt szó egyszer régen az egyetemen, azt mondta a tanárnő, hogy ez a szöveg menet közben kioltja magát. Mintha minden bekezdés érvénytelenítené az előtte lévőt, és hiába figyelsz nagyon, a végén mégsem fogod tudni, hogy mi történt. És ezzel teljesen egyetértek.Azt hiszem, most olvastam negyedszerre ezt a könyvet, és most is, mint eddig minden alkalommal, elhatároztam, hogy igazán nagyon fogok figyelni, és mindent meg fogok jegyezni. De nem lehet. Amint a végére érek, mindent azonnal elfelejtek. Sőt, nem is kell a végére érnem – egyik este, amikor még hátravolt vagy 30 oldal, megpróbáltam mesélni a könyvről valakinek, de nem ment.
Úgy éreztem magam, mint az egyik szereplő, aki egy éjjel eltéved a lápvidéken, lassan süllyedni kezd, és egy idő után arra gondol: ma éjjel valószínűleg meghalok. S ahogy az én, az élet, a valóság távolodik tőle, hirtelen nagy spirituális megvilágosodásban van része, és ráébred arra, hogy mi Isten, mi a Jó, és mi a szeretet. Amikor azonban később, megmenekülvén, megpróbálja szavakba önteni a megvilágosodás élményét, képtelen rá – az élmény nem hagyja megragadni és másokkal megosztani magát. Szóval ilyen ez a könyv. Míg olvasom, tudom, hogy épp valami nagy, félelmes-szépséges, morális-spirituális Dolog történik (velem is), de amint a végére érek, már nem tudok mit mondani. A történet végül bezárja magát, és bár addig is épp elég különös és megfoghatatlan, amíg benne vagyok, amikor már nem vagyok benne, végképp megfejthetetlenné válik, és egy kis idő múlva már abban is kételkedni kezdek, hogy vajon tényleg megtörtént-e – tényleg elolvastam-e.
Azt hiszem, ehhez a végső megragadhatatlansághoz nagyban hozzájárul a regény – szerintem – központi motívuma: a Nézés (figyelés) – ami nem párosul megértéssel. Valószínűleg nincs a nézni szónak olyan szinonimája, ami ne szerepelne itt, kezdve mindjárt a fő helyszín, a Gaze kastély nevével. S a kastély lakói és a közelben élők az egész történet során mást sem csinálnak, csak figyelik egymást, mindenféle módon: néznek, lesnek, bámulnak, kukkolnak, szemlélnek, méregetnek, egymásra pillantanak és egymásra merednek; közelről, messziről, távcsővel, oldalról, lopva, nyíltan, hátulról; vágyakozva, félve, esdekelve, gyanakodva.
A sok nézésnek persze oka van: szeretnék megérteni, mi történik, és miért; szeretnék tudni, kifigyelni a másik emberek titkait; és szeretnének jelentést, értelmes történetet alkotni a gótikus-mesebeli, tragikus-melodramatikus eseményekből, amelyek a Gaze kastélyban zajlanak, s amelyeknek központi alakja az éteri, talán-őrült, talán-szent, bűnbánó-önkínzó Hannah. Végső soron őrá irányul minden tekintet, s ő a rá irányuló tekintetek erejéből építi és pusztítja magát és másokat – de csak addig hagyja nézni magát, amíg az a céljait szolgálja, és közben valójában megfejthetetlen, megismerhetetlen, megjegyezhetetlen, örökké-elillanó marad.
Én meg – mint olvasó – szintén csak néző vagyok. És valószínűleg muszáj mindent elfelejtenem abban a pillanatban, amikor már nincs mit/kit néznem, nincs mit olvasnom.
